Pénteken délelőtt Máté László tartott előadást Jászón, aki elmondta, honnan ered az indíttatás legújabb könyvének megírásához, amelyben az Isonzónál száz éve elesett nagyapjának állít emléket. Szó volt Petőfiről, majd az érdeklődők Meister Éva színművésznő Csöndes kiáltvány a vesztesekért című döbbenetes erejű műsorát is megtekinthették a Mécs László Szabadegyetem 5. napján.
Máté László szilicei nagyapja után, akit nem ismerhetett, négy félárva maradt, köztük a szerző édesapja, aki szinte az apja halálával azonos időben látta meg a napvilágot. A gyerekkori elbeszélések, elhallgatások vagy megválaszolatlan kérdések érlelték meg az elhatározást, hogy a losonci gyalogezred nyomait kutatva levéltárakban és a helyszínen is megtalálja a nagyapa nyomait, és fejet hajthasson sírjánál. Mert az utókor kötelessége megadni a tiszteletet azoknak az elődöknek, akiknek nyomdokaiban mi itt lehetünk.
Ezután Fuksz Sándor, a Magyarok Világszövetsége Petőfi Bizottságának koordinátora következett, szinte folytatva a kérdésfelvetéseket, mert ugyanígy egy nemzet kötelessége, hogy nagyjainak emlékét hitelesen őrizze, sírjaikat gondozza, életművüket és annak tanulságait továbbvigye. Petőfi Sándor halála körül viszont olyan ködök honolnak, hogy akarva vagy akaratlanul is felmerül a kérdés, kiknek és miért áll érdekükben az igazság elhallgatása, letagadása, elferdítése. Miért nem akarnak akadémikus tudósok foglalkozni a feltárt dokumentumokkal, megtalált tárgyi bizonyítékokkal, hiteles beszámolókkal arról, hogy Petőfi csak megsebesült Segesvárnál, de nem halt meg, és a cári hadsereg titkos fogolyként szállította Szibériába, ahol több száz vagy talán több ezer magyar fogoly is raboskodott.
Máté László
Egyes tudósok azt is tagadták, hogy az oroszok hadifoglyokat vittek magukkal, holott már a 19. században Gracza György ötkötetes könyve is leírja, hogy Segesvártól legalább ötszázan, aztán a kiegyezés után egyre többen hazatérnek (köztük többen hírt adnak Petőfi ottlétéről), és hogy az 1878-as berlini kongresszuson Andrássy Gyula kéri a cár követét, Gorcsakovot, bocsássák haza az összes életben maradt magyar hadifoglyot. Rengeteg tehát a kérdőjel, de van hitelesen feltárt csontváz, amelyet a magyar kommunista külügyi szervek még nem is láttak, amikor az amerikai antropológusok megállapításainak ellenére nőnek minősítettek? Sokan azt mondják, hogy minek ezt bolygatni, ne cáfoljuk azt, hogy „ott essem el én, a harc mezején…”. És vajon miért nincs benne 1900 óta egyetlen Petőfi összes verseit tartalmazó kötetben sem utolsó hazai verse, a Segesvár romjai? Sajnos, sokaknak mindig fontosabb az illúzió, a mákony, az áfium az igazságnál. Megszokták a bolsevik hóhérok kábítását a boldogságos kommunizmusról, a pénzvilág kábító szennycsatornáinak propagandáját a jólétnek nevezett jóllakottságról, elfogadják, hogy a megszállók és tolvajok lelki érzékenységét nem szabad az igazság kimondásával megsérteni…. Közben nem csupán Petőfiről, de saját rokonainkról sem emlékezhetünk meg tisztességgel, és a gyilkosaikat és kisemmizőiket kellene éljeneznünk.
A felvidéki magyarok nyári táborainak legnagyobb küldetése éppen abban rejlik immár 52 év óta, és a jászói ennek a letéteményese, hogy az elhallgatások, félrevezetések és hazugságok ellenére és ellenében megmutassa az igazat, tükröt tartson valóságunk elé, és arra mutasson példát, hogy ezért akár életünket, pozíciónkat is kockáztatva érdemes vállalni a veszélyt. Mert a hazugságokra épülő nemzeti öntudat a nemzet létét pecsételi meg halálosan. Vagy talán valahol éppen ez a szándék, hogy végre pusztuljunk bele?! Mert úgy tűnik, hogy legnagyobb vétkünk az, hogy Mohács, Nagymajtény, Világos, Trianon és a beneši dekrétumok ellenére még mindig itt vagyunk….
Látogatás a Jászói-barlangban
Csöndes kiáltvány a vesztesekért
A gyermektábor lakói pénteken délután befejezve kézműves foglalkozásaikat, a hozzájuk csatlakozó felnőttekkel együtt a Jászói-barlang megtekintésére indultak. Sokan érdeklődtek a Pozsonyi Magyar Intézettől kapott, Szent Koronáról szóló film iránt is, majd következett Meister Éva döbbenetes erejű műsora, a Csöndes kiáltvány a vesztesekért.
Meister Éva színművésznő az erdélyi Olthévízen született. Édesapja dél-erdélyi magyar–német kisiparos családból származó orvos volt. Édesanyja primor székely család, a Marosvásárhelyen kivégzett székely vértanú, Gálffy Mihály leszármazottja, pedagógus volt.
A művésznő tíz évig volt a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház megbecsült és sokat foglalkoztatott művésze, mígnem 1987-ben Magyarországra menekült. Azóta szabadfoglalkozású színművészként dolgozik, intézmény és támogatottság nélkül: a hite viszi, nem a lába.
A nemzet napszámosaként harmincnyolc éve alázattal szolgálja népét és kultúráját, missziós lobogással, hogy kultúránk gyöngyszemeivel gyógyíthassa trianoni sebeinket.
Erőteljes nemzeti öntudattal teli önálló estjeivel sok helyen megfordult a Kárpát-medencében, a trianoni diktátum által elszakított területeken, a legkisebb falutól, ahova nem jár színház, a nagyhírű teátrumok közönségéig, majd a határainkon túl élő magyar egyesületeknél, Ausztria, Németország és Svédország városaiban. Két gyermek, Magor és Boglárka édesanyja, akiket Isten ajándékainak tart. 2015. szeptember 18-án megkapta „A Magyar Művészetért Díjrendszer Ex Libris Díját”. Szolgálatával hitet szeretne adni a magyarságnak: hogy csak az összetartozás érzése és a nemzettudat élteti évezredeken át a magyar nemzetet.
A Csöndes kiáltvány a vesztesekért című zenés, verses műsor arról szól, hogyan kényszerül a történelem során a magyarság arra, hogy elhagyja a szülőföldjét, vagy ami még rosszabb, a hazáját, mert idegen hatalmak és a magyar néplélektől idegen rezsimek elüldözik. És azt is üzeni, hogy miként tudhat mégis megmaradni a „két hazára árva” nemzet. A műsorban népdalok és versek hangzottak el: Szőcs Kálmán, Kányádi Sándor, Magyari Lajos, Szőcs Géza, Ferenczes István, Czegő Zoltán, Farkas Árpád, Kiss Dénes, Kovács András Ferenc, Csiki László, Bogdán László, Hervay Gizella és Székely János művei.
