Pro Kalondiensis

Ez a hosszú történet mély gyökerekre nyúlik vissza, ugyanis 1994 nyarán (ez az az év, amikor a komáromi nagygyűlés egy időre hitet adott a közösségünknek…) beültünk az ócska Skodánkba palócvilágot látni és útba ejtettük Hollókőt is. Azon a napon beleszerettem ebbe a meseszép falucskába…

Akkor még nem gondoltam, hogy ezt az olthatatlan, egyoldalú szerelmet egyszer majd viszonozza az a falu, ugyanis tíz év múlva, amikor már javában zajlottak a kalondai Pro Kalondiensis Polgári Társulás rendezésében a határtalan, Nógrádot átölelő programjaink a kalondai palóc múzeum színpadán, egyszer csak felénk irányította a Jóisten a hollókőieket.

Éppen szlovákiai partnert kerestek a határon átnyúló pályázatukhoz, és mivel a tervezett északi falucskával, Vlkolineccel nem sikerült a kapcsolatot felvenniük, amolyan „ha Vlkolinec nincs, Kalonda is jó” alapon, sikertelennek tűnő szolgálati útjukról hazafelé a hollókőiek betértek hozzánk és akkor kezdődött a máig tartó hihetetlen történet.

A közösen benyújtott pályázat, amelynek az volt a célja, hogy a kalondaiak a hollókőiektől eltanulják a falusi turizmus rejtelmeit, sikeres volt, és azóta több, Kalonda számára is rendkívül előnyös szakmai eredménye van az együttműködésünknek. Ennek természetszerűen nem az a célja, hogy utolérjük az Unesco világörökségi listáján szereplő Hollókőt, hanem, hogy  apró lépésekkel, a helyi kapacitások kihasználásával és fejlesztésével váljon Kalonda a falusi turizmus egyik térségi gócpontjává.

Tudvalevő, hogy minden kapcsolat ellaposodását új kihívásokkal lehet kivédeni, és ebben nagy segítségünkre voltak a székelyek, egészen pontosan a Sóvidék faluja, Siklód, illetve a település férfikórusa, amely 2009 májusában Hollókőn vendégeskedett. Az egymásra találásunknak azóta megannyi áldásos hatása van, barátságban, segítségben, szakmai együttműködésben. Ragyolctól Losoncon át Ipolynyékig szőtte a sors a nógrádi palócok és a sóvidéki székelyek  közös „emberszőttesét”, általunk.

Történt, hogy 2012 nyarán, amikor már éppen befejeztük az első nagyobb ívű európai, konkrétabban északnyugati portyáinkat a Pro Kalondiensis szervezésében, amelynek keretein belül, például Londonban Benko Fruzsina népdalaival könnyeket csalt  az angolok és az ott élő magyarok szemébe, vagy a losonci Pitypang fiataljai nótázásukkal kényszerítették elismerésre az Északi-tengert átszelő komphajón az olcsó litván sörtől vidám finneket. Szóval a hollókői  ünnepnapok egyik estéjén, az ilyenkor hagyományos palóc-székely pálinkafolyam mentén, a csillagok fényében hívogatóan megcsillant egy pohár az éjszakában, amelyet a hollókőiek szicíliai vendégeinek a vezetője tartott a kezében, őszinte csodálattal szemlélve azt a házipálinka-fogyasztást, amelyet akkor még nem igazán értett, de erről majd később… A lényeg, hogy szó szót követett a szicíliai vezető és a szervezetünk gyakorlatias munkatársa között és azonnal megszületett a  mediterrán régió nógrádi palócok általi meghódításának terve.

Ez a pillanat egy újabb mérföldkő volt a kapcsolatépítés terén,  amelynek eredménye, hogy a mai napig Palócföldről Ipolynyék, Galábocs, Miksi, valamint Kalonda önkormányzatai, a füleki és a losonci Csemadok-alapszervezetek képviselői, továbbá számtalan civil szervezet, regionális szakmai társulás magyarjai utazhattak az Etna lábához és csodálhatták Csontváry Taormináját a maga valóságában, de ami ennél sokkal fontosabb, szembesülhettek azzal az erős keresztény életvitellel és hagyományőrzéssel Szicíliában, amely megnyugtatóan hatott rájuk, látva a mai, európai nagypolitika ránk erőltetett, merőben ellentétes irányát. Ez a szicíliai kapcsolat természetesen kétirányú, hiszen fokozatosan sikerült vendégül látni az elmúlt időszakban Pagliarat, Alít, vagy éppen Roccalumerát Palócföldön, hogy csak néhányat említsünk a partnertelepüléseink közül.

A kalandozások legnyugatibb régiója ebben az esztendőben a spanyolországi Galícia, Santiago de Compostela vonzáskörzete, ahol már megvetette lábát a Losonci járás civil egyesületeinek a küldöttsége, és hamarosan útra kel Ipolynyék, Miksi és Kalonda önkormányzatainak a képviselete is, hogy egy újabb palóc mintát hímezzen a kontinensnyi nagyságúra sikeredett szőttesünkre.

Amikor 1996-ban,  hat év szívós munkája után megnyitottuk az Ipolytarnóc–Kalonda határátkelőhelyet, azzal a céllal, hogy összekössük azt, ami összetartozik, majd 2007 decemberének éjszakáján azokkal együtt távolítottuk el egy örömünnep során a határsorompót, akikkel egy vérből vagyunk, őszintén hittünk abban, hogy azok a bizonyos európai jelszavak nem csak elcsépelt közhelyek maradnak a mindennapi életünkben. Most pedig, amikor a napi híreket figyelve azon kell aggódnunk, hogy épségben vannak-e az európai barátaink Finnországtól Spanyolországig, akik oly közel kerültek hozzánk, akkor azt mondjuk, nem kérünk az olyan Európából, melynek utcakövein az őslakosok vérét plüssmacikkal igyekeznek felitatni az aktuálpolitika által végletekig megtévesztett naiv polgárok.

A felsorolt kalandozások lehetnének csupán jópofa történetek, de nem azok. Az egyes látogatások alatt, az esti beszélgetések során kialakultak olyan kapcsolatok, amelyek további hasznosítása már folyamatban van, ugyanis hála a különféle internetes hálózatoknak, spontán szerveződnek azok a szövetségeink, amelyek  nagy veszélyt  jelentenek a jelenlegi brüsszeli politikára nézve: megismertük és erősítjük egymást abban a hitünkben, hogy mi, európai őslakosok is egy vérből vagyunk és nem kérünk az ilyen-olyan idegen vérfrissítésből, mert amint az elmúlt napok terrorcselekményei is mutatják, ennek a frissítésnek tényleg véres lesz az eredménye.

Talán nem tűnik nagyképűségnek, ha leírom, hogy sokszor mi voltunk azok, akik a felsorolt találkozásaink alkalmával, a szakmai prezentációink során kimondtuk azt, amit itthon is mondunk a migránshelyzetről, a Juncker-Soros csókváltásokról. A tabutémák megvitatása során megnyíltak a nyugati partnereink is, s ezáltal a kalandozásaink legnagyobb eredménye, hogy a magyar virtussal sikerült hasznos munkát végeznünk Európában.

A másik nagy eredményünk, hogy a szicíliaiak és a galíciaiak annyira megszerették a palóc és a székely pálinkát, hogy a találkozásaink során az üdvözlő ölelések és köszöntések után a következő egyszavas, kacsintós és egyben reményteli kérdést szegezik nekünk: „Palinka?!”