Igaz, a törökök 1591-től újították fel támadásaikat, de csak két esztendővel később lépett intenzív szakaszába a hosszú vagy más néven tizenötéves háború, amikor az oszmánok a Dunántúlon elfoglalták Veszprémet és Palotát, ám a felső-magyarországi hadszíntéren jelentős veszteségeket szenvedtek el, hiszen Fülek 1593. november 27-én – vagyis négyszázhuszonnégy éve – adta meg magát a keresztény csapatoknak, s ezután még tíz erősség került a császári és a magyar csapatok birtokába: Ajnácskő, Buják, Divény, Drégely és Palánk, Hídvég, Hollókő, Kékkő, Somoskő, valamint Szécsény.
Az oszmánok 1593. június 22-én Sziszek melletti veresége III. Murád szultán (uralkodott: 1574-1595) hadüzenetét eredményezte, így Kodzsa Szinán nagyvezír parancsnoksága alatt, miután elfoglalta a sziszeki várat, szeptember 27-én a portai és az európai oszmán haderő átkelt a Dráván. Októberben Veszprémet és Palotát foglalta el, azután Tata alá vonult, de ezen erősséget már nem vette be, és Kászim napja – azaz november ötödike – után téli szállásaira vonult vissza.
A Habsburg csapatok ezt követően kezdték meg támadó hadműveleteiket, méghozzá két csoportosításban. A Dunántúlon gróf Ferdinand Hardegg győri főkapitány operált közel húszezer katonájával, és Székesfehérvár alá vonult. A várat nem sikerült bevennie, ám Szokulluzáde Haszán budai pasa felmentő seregét november 3-án Pákozd mellett sikeresen legyőzte. Felső-Magyarországon Christoph von Teuffenbach kassai főkapitány is támadó célzattal lépett fel, aki szeptember 23-án Tarcalon elrendelte a felvidéki nemesi felkelők nyeregbe ültetését, a várak megerősítését és egyéb hadi előkészületeket. Miután az alsó-magyarországi főkapitány, báró Pálffy Miklós értesült arról, hogy milyen szép számmal gyűltek össze a nemesi felkelők Tarcalon, hat-hétezer emberével a Dunán átkelt, s november 24-én csatlakozott hozzájuk. Mindeközben Teuffenbach generális két nap alatt bevette és lerombolta a Rimaszombat melletti Szabatka várát, melyet négyszáz török védett, visszavette Rimaszombatot, s ezután Fülek alá indult. Természetes, hogy ide is török felmentő seregek igyekeztek, méghozzá a budai és a temesvári pasa harcosai. Homonnai Drugeth István és ecsedi Báthori István országbíró voltak azok, akik öt-hétezer katonájukkal elébük siettek és november 21-én Romhánynál (másutt: Szécsénynél) szétverték a tíz-tizenkétezer fős török felmentő sereget.
Közben a füleki táborba folyamatosan érkezett az erősítés, így Majthényi István zólyomi, Pogrányi Benedek korponai és Táncsy György bozóki hadnagyok katonái, majd Pálffy serege. Ez új lendületet adott az ostromműveleteknek, s az alsó várat be is vették, majd november 27-én a felső vár közel ezer fős őrsége szabad elvonulás fejében feladta Füleket. Ellenállásuk gyors letörését az eredményezte, hogy az ostromlók egy helyi parasztember útmutatása alapján szétlőtték a várba vezető vízvezetéket, miáltal a védők víz nélkül maradtak. Más források szerint a védők kifogytak készleteikből, s járvány is ritkította soraikat.
Divény Fülek eleste után került a keresztény hadak kezére, majd egyre-másra hagyták el a törökök a környékbeli kisebb várakat, így Kékkőt, Hajnácskőt, Bujákot, Somoskőt és Hollókőt, melyekbe Teuffenbach rendre német őrséget ültetett.
Pálffyék szorgalmazták a hadműveletek folytatását, Nógrád és Hatvan visszavételét, ám Teuffenbach német zsoldosai a nagy hideg miatt zúgolódni kezdtek, így az visszatért Kassára. A magyar urak hiába kértek tőle ágyúkat, még ezen segítséget is megtagadta, ezért a nemesi felkelők is hazatértek. Pálffy azonban nem volt rest, ugyanis úton a Dunántúlra, még sikeresen megrohanta Szécsény várát, és magyar őrséget hagyott hátra a török által kiürített Drégely várában is. Pálffy Miklós seregével 1594. január 15-én tért vissza Komáromba.
