A Királyhelmeci Mécs László Polgári Társulás és Királyhelmec városa április 7-én a művelődési központ épületében a helyi történelmi keresztény egyházakat bemutató rendezvénysorozat keretében „Szent László emlékezete” címmel kiállítással egybekötött délutánra hívta az érdeklődőket. A lelki találkozót megtisztelte jelenlétével Monyok István görögkatolikus parókus, Molnár István református segédlelkész, valamint a társadalmi és a közélet több képviselője is.
Az emlékdélutánt Szunyogh László, a társulás elnöke nyitotta meg. Előadók voltak: Szende László történész, régész, a Magyar Nemzeti Múzeum főosztályvezetője, Rebres Mihály római katolikus plébános és a bodrogközi születésű Gábor Bertalan esperesplébános Szepsiből, aki „Felelősségünk a szűkebb pátriáért” címmel tartott előadást. Többször idézte Kányádi Sándort: Nekünk egyetlen hazánk van – ez a magyar nyelv. Ennek kapcsán keresett választ néhány izgalmas kérdésre: Mi következik ebből? Mi végre vagyunk a világban? Egy-egy nemzetnek és benne egy-egy nemzedéknek mi a célja? Mi a küldetése? Kányádi Sándor szerint: A nemzet célja az, hogy megmaradjunk. De mi végre maradjunk meg? Hogy átörökítsünk. De mit örökítsünk át?
Gábor Bertalan szepsi esperes előadása közben (Fotó: Gábor Bertalan)
A Szentírás szerint a zsidó nép Isten választott népe. A zsidó nyelv pedig Isten kiválasztott nyelve a zsidó nép számára. És a szlovák, a cseh, a lengyel, a román… és a többi nyelv és nép, azok kinek a választottjai? A többi nép talán mostoha? Nem. Isten nem személyválogató (Gal 2,6). Sőt, „mindenki kedves előtte, aki féli, és az igazságosságot cselekszi, bármely nép fia is” (ApCsel 10,35). Az elmondottak függvényében tehát az is igaz, hogy a magyar nép is Isten kiválasztott népe. És a magyar nyelv is Isten kiválasztott nyelve a magyarok számára. Mi is Isten kiválasztott népe vagyunk, a mi nyelvünk is ajándék.
Az ajándékkal azonban nem szabad méltatlanul bánni, azt értékelni kell. Örülünk, köszönjük ezt a nagyszerű kezdeményezést is, ami itt, a Bodrogköz szívében és szerte a szűkebb pátriában történik, sok szinten, sok helyen. A családban, a tanintézetekben, a művelődési házakban és nem utolsósorban – templomainkban.
Egy nemzet és benne egy nemzedék célja, hogy az Isten által a számára kiválasztott nyelvet az emberiség, az emberi lét legvégső határáig gazdagítsa, gyarapítsa, éljen vele és benne, és továbbadja népe örömére és Isten nagyobb dicsőségére. Addig vagyunk magyarok, amíg magyarul beszélünk, magyarul gondolkodunk, magyarul tanulunk. Sőt, lehet, hogy már más nyelven tanulsz, és más nyelven írsz, de legmeghatóbb pillanataidban magyarul álmodsz és magyarul sírsz!
Ezért kell sokszor idéznünk Apáczai közismert sorait: „egyetlen batyunk, botunk, fegyverünk az anyanyelv”. Batyunk, amelyet őseink hoztak magukkal, s mi visszük tovább. A botunk, amire támaszkodhatunk. És fegyverünk, amivel a leghatékonyabban védekezhetünk.
Adja Isten, hogy az ilyen és hasonló rendezvények továbbra is hatékonyan mélyítsék el a felelősséget, a készséget, a bátorságot és az igyekezetet legdrágább kincsünk – anyanyelvünk ápolása, őrzése és továbbadása érdekében. Adja Isten, hogy az idősebb nemzedék felelősen ápolja a gyökereket, mert ahol épek a gyökerek, ott lesznek épek a hajtások is.
A legendák soraiból – melyeket a helyi iskolák diákjai is felidéztek – kisugárzik, hogy Szent László király életében és küzdelmeiben mindenekelőtt az üdvösséget tartotta a legfontosabbnak. Ez az ő igazi üzenete.
A délután résztvevői (Fotó:Gábor Bertalan)
Az emlékdélután végén a helyi plébános, Rebres Mihály mondott köszönetet, aki szintén Kányádi Sándort idézte: Egy alkalommal Kolozsvárott a gyerekek megkérdezték a költőt: „Sándor bácsi, a mai modern magyar költészetből ki a példaképe?” A költő azt akarta mondani, hogy – Weöres Sándor. De ránézett a fiatalokra, és ezt mondta: Petőfi Sándor. Mert az igazi költő esetében csak halála után derül ki teljes bizonyossággal, hogy az volt-e, aminek gondolták, hitték őt, aminek hitte olykor maga is önmagát. Idővel derül ki, hogy az unokák, a dédunokák, a kései utódok érdemesnek tartanak-e kézbe venni, elolvasni, felidézni, esetleg meghallgatni valamit a költőről, művéről, cselekedeteiről.
Adja Isten – figyelmeztetett – hogy olvassuk, mondjuk, hallgassuk költőink, íróink, tanítóink, lelkipásztoraink, papjaink Isten igéjének és örök igazságainknak anyanyelvünkre lefordított és napjaink problémáira alkalmazott szavait. Manapság ugyanis sokan azzal büszkélkednek, hogy apjuk, nagyapjuk, dédapjuk milyen karakán és hithű magyar ember volt. Ez szép és példaértékű. De sokkal szebb és példaértékűbb, ha valaki el tudja mondani, hogy az unokám, a dédunokám is hithű, karakán magyar ember. Erre a nagyszerű tettre közvetítette az anyaszentegyház áldását.
Csak kívánni lehet, hogy ezzel a bizalommal merjünk mindnyájan értékeket teremteni, nagylelkűen segíteni másokat és követni Krisztus Urunk tanítását. Még akkor is, ha ezt semmilyen különös földi érdek nem indokolja, de értelmessé és értékessé teszi az a tény, amelyet a kis katekizmus így fogalmaz meg: azért vagyunk a világban, hogy Istent megismerjük, megszeressük, parancsai szerint éljünk és így a ránk bízott feladatot elvégezve, elérjük az élet, a lét teljességét.
