Legnagyobb 20. századi nemzeti tragédiánk, Trianon irodalma eddig sem volt csekély, s várható, hogy a századik évfordulóhoz közeledve újabb és újabb történelmi szakmunkák és szépirodalmi művek (remélhetőleg a diktatúrák idején indexre kerültek újbóli kiadásai is) látnak napvilágot. A napokban megjelent Trianon arcai című kötet egyik említett kategóriához sem sorolható, mert korabeli naplók, visszaemlékezések, levelek bőséges és változatos gyűjteményét veheti kézbe az olvasó.
A ma élő nemzedékek, ha ismerik is a tényeket: egykori földrajzi, közigazgatási határokat, elnevezéseket, népességi és gazdasági adatokat, hajdani tudományos és művelődési intézmények hosszú sorát, – tételezzük fel, hogy egyre inkább megismerik ezt a hatalmas veszteséget – azt az érzelmi megrázkódtatást, amelyet a száz évvel ezelőtti magyarságnak át kellett élnie, csak az akkori jelenben papírra vetett sorok idézhetik fel. A kötet írásai „…az egyes ember szemszögéből tárják elénk a múltat. A megélt történelmet közvetítik, annak minden szubjektivitásával és sokszínűségével együtt” – olvashatjuk a szerkesztők: Kunt Gergely, L.Balogh Béni és Schmidt Anikó előszavában.
A sokszínűségre valló szerkesztői törekvés abban is megnyilvánul, hogy Trianon arcai közül a nyerteseké is felvillan, közvetlenül is, de még inkább közvetve, amikor a magyar területeket megszálló katonaság, vagy a helyi közigazgatási intézményeket elfoglaló új hivatalnokok viselkedéséről szólnak a feljegyzések. Hol volt még a diktátum aláírása, még a megszövegezése sem, amikor 1918 decemberében a Baranyát, s benne Pécs! városát is megszálló szerb katonaság parancsnoka már túszokat szedetett a város vezetői és legtekintélyesebb polgárai közül, akiknek személyükkel kellett felelniük a közrendért – tudjuk meg Visy László volt főispán naplójából.
Páldi Vilmos nyitrai tanító arról panaszkodott 1918 decemberében, hogy „a tollas kalapú cseh légionáriusok vandál módon viselkedtek a magyarul beszélőkkel szemben. …iskolába jövő vagy onnan távozó tanulóink kezéből a cseh katonák kiragadták a magyar tankönyveket s összetépték. Vagy a magyarul beszélő gyerekeket kegyetlenül elverték.”
Páldi Vilmos lánya a háború végén fejezte be a szabadkai tanítóképző harmadik évfolyamát, s a szerb megszállás kezdetekor menekült haza Nyitrára. Onnan viszont a cseh megszállás miatt Budapestre akart jutni, hogy továbbra is magyarul folytathassa tanulmányait. 1919-ben hosszas útlevél és poggyász vizsgálat után engedték fel Páldi Vilmost és lányát a Párkány-Esztergom közti hídra, ahol őket durván szidalmazó katonák között, rögtönzött deszkapallókon kezdték meg az átkelést, ugyanis a csehszlovák katonaság a híd első ívét addigra felrobbantotta.
Ugyancsak még 1918 decemberében történt: „Kassán kisérteties csend uralkodott – írta Faragó Ödön színházigazgató – ebben a csendben ütemes, nehéz kopogások hallatszanak, mintha vascsizmás lábak ütnék az utca kövezetét… Rendbe szedve énekelnek, közben taktusra kiabálják: „raz-dva”, soha nem hallott szláv dal. Álom? Valóság?…Az év utolsó napján a csehszlovák hadsereg két tisztje keresett fel, látogatásuk, viselkedésük a legudvariasabb formákat öltötte, de finoman értésemre adták, hogy ez már nem Magyarország, itt már minden a csehszlovákoké.”
Keserves küzdelem következett – rengeteg megaláztatás és megalkuvás árán – a kassai magyar színjátszás megmaradásáért, és a társulat megélhetéséért. Például Lehár Pacsirta operettjének bemutatóján a csárdás-jelenetben szereplő nők pártájáról le kellett venni a piros-fehér-zöld szalagot, aztán már darabokat is le kellett venni a műsorról, miközben egyre többször foglalták le a színházat szlovák és cseh műkedvelők előadásai számára. Végül a 20-as évek derekán Faragó Ödön feleségével, Biller Irén színésznővel átköltözött Magyarországra.
Kassa elfoglalását idézi Barlay János katonatiszt is, aki az olasz frontról érkezett vissza állomáshelyére, hogy a zavaros, átmeneti időben a Vörös Hadseregként újraszerveződő magyar katonasággal próbálják a cseh hadsereget megállítani. Miután ismét elfoglalták a várost a csehek, a magukat magyarnak valló tiszteket Trencsénbe internálták. Barlay, az erdőhivatalnál kapott munkát, onnan tartóztatták le és szállították az illavai börtönbe összeesküvés vádjával. Egy idő múlva szabadon engedték, és kiutasították családjával együtt. 1921-től élt Magyarországon, mind a négy gyermeke felsőfokú végzettséget szerzett. Közülük a legismertebb Barlay Ö. Szabolcs ciszterci szerzetes, aki több évet ült börtönben államellenes tevékenység vádjával, ma a Professzorok Batthyány Körének tagja, reneszánsz-kutató, akadémikus.
Barlay János visszaemlékezését egyik ma is élő rokona: Hargita Árpádné dr. Miklós Ágnes közgazdász bocsátotta több más családtag levelezésével együtt a könyv szerkesztőinek rendelkezésére. Ő maga egyike volt annak a négy magyar köztisztviselőnek, aki 1989-től a magyar EU-tagsághoz vezető tárgyalási folyamatokban részt vett. Ezt a munkát azért tartotta fontosnak, mert arra a családi szétszakítottságra, amelyet Trianon okozott, csak az Egyesült Európában látta a megoldást. Ők Felvidéken, Erdélyben és főként Bácskában éltek, ami elég gyakori volt Trianon előtt, de a könyv más szereplőinek sorsában is érzékelhetjük, hogy milyen tágasságot és otthonosságot jelenthetett polgárainak 1918-ig a történelmi Magyarország. Például a Zólyom vármegyei Garamberzencén elmagyarosodott osztrák családból született Krenner Miklós, aki Kolozsváron végezte az egyetemet, aradi tanárként jegyezte fel a román bevonulás eseményeit, majd Spectator írói néven vált ismertté a két háború közti erdélyi magyar közéletben.
Nemcsak a magyarok érezték jobban magukat a királyi Magyarországon, kiderül a könyv számos részletéből. A tót ifjúsági körök 1918 decemberében kelt nyilatkozata tiltakozik a cseh megszállás ellen. „Ünnepélyesen kijelentjük, hogy a tót nemzet nem látja zsarnokait a magyar népben, mellyel testvéri egyetértésben élt ezer esztendő óta, csupán a régi kormány és Ausztria volt mindnyájunk elnyomója” – olvasható az Ipolyberzencén kelt levélben, melynek címzettje a magyar miniszterelnök. Szepes vármegye főispánja pedig Jászi Oszkár nemzetiségi miniszternek írt arról, hogy a megyében alakult nemzeti tanácsok nem kívánják Szepes elszakadását Magyarországtól.
Az Eperjesen megalakult Keleti Tót Tanács táviratban adta tudtára, hogy ők nyelvükben és kultúrájukban függetlenek a nyugati tótoktól, és tiltakoznak azok gyámkodása ellen. Hasonlóképpen megosztottak voltak ebben az időben a rutének is valamint a vendek, akiknek egy része a délszláv államhoz való csatlakozást, a másik a Magyarországnál maradást szorgalmazta.
De mindez még 1918 őszén-telén jellemezte a helyzetet, amikor még bizonytalannak tűntek a határok, és sok területen átmenetinek az idegen hatalom. A könyv utolsó fejezete azonban már a Párizs környéki békekonferenciára utazó magyar delegáció egyik tagjának, a fiatal diplomata Barkóczy Györgynek édesapjához írt leveleiből idéz: „Magyarországon keresztülutaztunkban minden vasúti állomáson emberek százai fogadtak bennünket zászlókkal, táblákkal, mind a haza ezeréves határaira emlékeztették a békedelegációt; minden szó, ami elhangzott, minden könny, ami kicsordult – pedig sok öreget, fiatalt láttunk sírni minden pályaudvaron – Magyarország területi integritásának szólt. A hídon túl is magyarok laknak – volt a felírása egy egyszerű kis táblának Komáromban. Hat rövid szó, de benne annyi keserűség,… Mindenhol Apponyihoz intézett üdvözlőbeszédek – a legszebb, a legfájóbb talán a nyugat-nagymagyarországi németeké, akik már másnak odaítélve, nem tudnak elszakadni Magyarország kebeléről. Apponyi felel rájuk, komoly, keresetlen szavakban – felzendül a Hymnus, az emberek sírnak, a vonat robog tovább a szomorú, honfiak reményeit megcsaló béke felé.”
