Az elmúlt hónapban Csóti György a Ma7 lapban A magyarok anyaországa címmel jelentetett meg egy vitaindító cikket. Erre reagálva írtam meg és küldtem el neki a gondolataimat, melyet továbbított a magyarországi Magyar Hírlapnak. Az alábbiakban olvasható.
A címben az egyik felvidéki kortárs írót, rendezőt, publicistát idézem, aki megjárta a poklok poklát, s ma is ezt vallja. Csóti Györgynek a közelmúltban egy „húsbavágó“ vitaindító cikke apropóján írom véleményemet.
Vitaindító cikkének két érintettje van: az egyik az anyaországban (ma ezt mi ideátról csak így mondjuk) élőknek és élőkről szól, a másik mindarról az egykor 3,5 millió nemzettársról, akiket a sors megkérdezés nélkül az országhatáron túlra rekesztett.
Én ez utóbbiak nevében írom véleményemet.
Első olvasatra egyet (is) értettem a szerzővel, de sajnos az életünk (elődeinké is), s a tapasztalatok mást mutatnak, s ez már nem csak érzelmi és gondolatvilágomat alakította, változtatta meg (sok-sok honfitársaméval együtt), de életem célkitűzéseit is alakította.
Közéleti, szervező emberként napi szinten érzelmi és értelmi alapon foglalkoztat a gondolat. Hol a haza? Talán harminc éve is van, hogy lelki gyötrelmet jelent választ adni magamnak, vagy netán beszélni arról a témáról, mely mifelénk „nem hever az utcán“, a mostani generáció számára még inkább nem. Közöny, félelem? Választ nem nagyon kapunk. Vajon ki tudja, miért nem foglalkozik ezzel a felvidéki ember?
Illyés Gyulától rég megkaptuk a választ: Haza a magasban. A csehszlovákiai magyar irodalom tárából is, az 1960-as évektől számos verssel idézhetném a költői gyötrelmeket, gondolatokat. Íróink, költőink nem hazaszeretetről írnak, hanem a szülőföldhöz tartozásról, ragaszkodásról, szinte minden művükben.
„ Haza… Otthon… Lassan bomló fogalmakká válnak.
Lényegét a hovatartozásnak Felszakították az évek, az utak” (Gál S.: Észrevétlenül);
„……Hazám az a föld, bizony csak az a föld,
ahol nyelvem ép,
nem csupán megtűrt, kenetlen, csikorgó
ötödik kerék.
‒ Egy nemzet él itt! ‒ mondják. Mit mondjak én?
‒ Még mi is élünk!
Hová tartozunk, kinek a gondja most
nemzeti létünk ?“
‒ kérdezi Gyurcsó István az Európában című versében 1968-ban.
Ezek a versek mindig is szerepeltek az ifjabb versmondók repertoárján, akik, ahogy az ő korukban jómagam is, nem ástam a mélyére, miért van így, hová tartozunk mi?
1990 előtt csak azt érezte az ember, hogy valami nincs sehol. S ekkor egy-egy hazai verssel próbáltuk megtalálni az otthon, a haza fogalmát. A 80-as évek elejétől a felvidéki magyar kultúra járási, helyi mindeneseként naponta szembesültem a hontalanság újkori érzésével. Valamikor akkor fogalmazódott meg bennem, hogy nekem nincs hazám, csak szülőföldem.
A magyarság századainak történetét, a trianoni traumát már csak 1990 után kezdtük megismerni. Sajnos nem általánosítható, hogy a szüleink által. Ők nem beszéltek róla, ahogy Juhász Gyula is intett: „…nem kell beszélni róla sohasem.”
S mikor már világosodott az elmém, szörnyen megdöbbentő érzés volt, hogy nekem nincs hazám. Ezt csak megerősítette az, amikor a nyolcvanas években a Csemadokkal (férjem 30 évig elnök volt, jómagam 50 éve vezetője) történelmi várainkat végigjárva, szomorúan tapasztaltam, hogy a történelmi múltunkat is igyekeztek megváltoztatni, hamisítani: Árva várában, Trencsénben, Zólyomban, a Szepességben, végig az egykori honban. Ezek a kirándulások mindig végtelen szomorúsággal töltöttek el. Azóta sem megyek a régi történelmi helyekre.
1990 óta némileg változott a helyzet. A párkányi Mária Valéria-híd megnyitása (hála Orbán Viktornak), valamit „felszabadított“ a Duna mindkét partján élők lelkében. Ösztönösen tört fel bennünk, nem csak az öröm, de az érzés is, hogy újra a miénk is Esztergom.
A másik csodálatos érzés a státusztörvény ránk vonatkozó része volt. Pogány Erzsike jóvoltából megadatott nekem, hogy a Magyar Igazolványokkal foglalkozzam tíz éven keresztül. Az első eufória ideje alatt megint felszínre került a felvidéki magyarok nagy részének lelke mélyén szunnyadó vágy: Magyarország befogad bennünket. Csodálatos élményeket éltem meg. Nem felejtem azt az idős nénit, aki a betegágyához kért bennünket a kérelem megírásához.
S mindezt betetőzte a külhoniaknak kijáró állampolgárság. Igaz, itt mi, felvidéki magyarok a szlovák állam részéről megint megcsonkítva, megalázva érezzük magunkat. De miért? Erre a kérdésre senki nem ad választ itthon. Lehet ezt az országot hazámnak nevezni? Mi és elődeink, akik életüket leélve, minden törvényt betartva, munkánkkal álltunk a haza szolgálatában, annyit érdemlünk, hogy a szlovák alkotmány preambuluma kezdősorai így szólnak:… „Mi, a szlovák nemzet“…..
Na erre jött a lelki gyógyír, hogy az igazi haza végre befogadott, vigyázó szemét ránk is veti, s egyre inkább érezzük a Kárpát-haza otthoni érzését. S ez így van, ahogy a vitaindító is írta.
Ilyenkor az emberben azért ott a kérdés: és a csonka (mai) Magyarországon élők? Vajon hogy érzik ezt, hogy viszonyulnak hozzánk? Sajnos van sok rossz tapasztalat is, sok panasz is eljut hozzám. A fejekben ott is lenne mit helyre tenni. Ezért is nem csodálom, hogy az otthoniak nem minden esetben tudnak elfogadni bennünket, a Kárpát-hazában szétszóródott magyarokat, s bizony elég gyakori, hogy sértő megjegyzéssel fogadják kormányuk egy-egy döntését velünk kapcsolatban.
Nem ismerem a magyar oktatás történelemre vonatkozó anyagát, de mind az irodalom, kultúra, történelem gyökere (nagy része) éppen a Kárpát-hazába vezet bennünket. Mennyire ismeri ezt meg a jelen nemzedék például az oktatáson keresztül?
Végül is teljesen egyetértenék Csóti György megfogalmazásával, de úgy tűnik, hosszú időnek kell eltelnie, míg a fejekben is helyükre kerülnek a történelmi ismeretek a Kárpát-haza minden magyarjánál. Szeretnénk megélni azt az időt, hogy a címben idézett megfogalmazás egyre kevésbé legyen érvényes itt, a Kárpát-medencében.
Dániel Erzsébet Párkány-Nána (Felföld)
(Megjelent a Magyar Hírlap, 2018. június 8-ai lapszámában)
