Ma már elképzelni is nehéz, hogy a 16-17. században a mai Felvidék területének egy része a világhódító Oszmán Birodalommal, s azon belül is a török iga alatt nyögő Hódoltsággal volt határos. A Dunán például a határ Izsa térségében húzódott, azon alul már félholdas zászlókat lengetett a szél a turbánosok által bitorolt várak bástyáin.
A komáromi végvár másfél évszázadon át gátat vetett a veszélyes szomszéd további terjeszkedésének. Az 1665-ös esztendő nyarán egy díszes török küldöttség jelent meg a háborúskodástól sokat szenvedett városban, ahol a kor diplomatáit megillető szívélyességgel fogadták a Bécs felé tartó színes sokadalmat, s mi több, egyeseket még a várban is végigkalauzoltak. Evlija Cselebi (1611-1687), korának török világutazója is a követség tagja volt, aki az utazásairól írt tízkötetes munkájának hatodik kötetében erről a látogatásról is megemlékezett.
– Insallah, legyen meg Allah akarata! – sóhajtott, miközben jólesően nyújtóztatta végtagjait, s turbánját és kaftánját gondosan a díszes sátor kerevetére helyezte. A júniusi éjszaka csendjét olykor csak az ebek ugatása és a követségi sátrak mögött kipányvázott lovak horkantásai törték meg. A pislákoló mécses lángja táncoló ornamentumokat rajzolt a drága keleti szőnyegekkel borított falakra.
Későre járt, már a csauszok is nyugovóra tértek, így senki sem zavarta abban, hogy az emlékeibe merüljön. A múlt ködéből kibontakozva régi emlékképek peregtek előtte. Látta magát, ahogy mint a magas porta főékszerészének elsőszülött fia pajtásaival szaladgál Isztambul sikátorainak megannyi titkot rejtő színes forgatagában, majd a Korán szuráit kántálja az egyik fővárosi medresz hallgatójaként. Egy szempillantás múlva egy sokoldalúan művelt, számos idegen nyelvet beszélő fiatalember alakja körvonalazódott lelki szemei előtt, amint IV. Murad szultán áhítattal hallgatja kedvenc társalkodója csodálatos énekhangját, majd felolvasását az igazhitűek szent könyvéből.
Elismerésben és megbecsülésben volt része, őt azonban idegen népek és tájak vonzották, s így az isztambuli kényelmet felcserélte a karavánszerájok izzadságszagú, dohos levegőjére, katonasátrakban töltött álmatlan éjszakákra. Immár huszonöt éve úttalan utakon fáradhatatlanul járja az Oszmán Birodalmat, ismerkedik idegen tájakkal, népekkel, hogy szorgalmasan feljegyezzen mindent, amit arra érdemesnek tart. Ötvennégy évesen megérlelődött benne az elhatározás, ha visszavonul a birodalom egyik csendes zugába, az igazhitű olvasók tanulságára és szórakoztatására Utazások könyve címmel megírja több kötetesre tervezett útikönyvét.
A mécses sercenése gondolataiból visszaröpítette a valóságba. Most, 1665 júniusának derekán barátja és ismerőse, Kara Mehmed pasa, ruméliai beglerbég követségének tagjaként Budáról Bécsbe tart az osztrák császári udvarba, a gyaurok uralkodójához, akit alattvalói Leopoldusnak neveznek, hogy a szultán megbízásából tárgyalásokat folytasson. A komáromi pihenő után holnap Győrön és Óváron át folytatják útjukat, tehát pihenni kéne és erőt gyűjteni, ám tapasztalt világjáróként első a kötelesség, minden lényegeset fel kell jegyezni.
Hamarosan előkerült a papír, a lúdtoll és a kalamáris. Rövid gondolkodás után máris katonás rendben sorakoznak a szép, kalligrafikus írásjegyek: „Komárom. A sziget csücskén lévő vár és a külváros között mély árkot ástak és abba a Duna vizét engedték. A várnak egyetlen nyugatra néző kapuja van, amely a külvárosba vezet. A vár kerülete háromezer lépés, tíz bástyája van. A házak nincsenek benne sűrűn, ház gyanánt több, emeletes, hosszú katonai épület van. A várudvaron egy igen nagy templom áll. A várban egy nagy térségen található az óraház és a harangtorony. A bástyafalakon négy kocsi is elfér egymás mellett. A bástyafalak alatt boltívek vannak a várban. Igen szép épület a magyar kapitány háza. A házakat mind deszkazsindely fedi. A pokol mélységes fenekéhez hasonlítanak a vár börtönei. Komárom várának külvárosa a vizesárkon túl, a hídfőnél terül el. Nem valami díszes. Kétezer deszkafedelű ház van benne, hét temploma, háromszáz boltja és igen sok kertje van. A várban tizenötezer katona volt.”
Itt egy pillanatra megállt a toll a kezében. Összeszedte gondolatait és feljegyezte még, hogy Komárom előtt egy Füzitő nevű falu határában látták azt a mesterségesen emelt halmot, amelynek a tetején hatalmas felkiáltójelként egy fenyőgerenda jelzi az Oszmán Birodalom határát. Továbbmenve egy másik, Szőny nevű gyaur faluban találkoztak az oszmán és a császári követek. A falu a múltban az esztergomi szandzsáknak adózott, s amikor egy alkalommal lakói megtagadták a harács fizetését, büntetésként lerombolták. A későbbi látogatók figyelmét még így is felkeltették szép kertjei, szőlői és temploma. Innen már csak félórányi járásra volt a gyaurok védőbástyája, Komárom. A magyar kapitány, Zsicsisván (Zichy István?) a török követek érkezésének tiszteletére egyszerre elsüttette a vár összes ágyúját, amivel messzi környéken nagy riadalmat keltett.
Elfáradt a kéz, megfáradt a szellem. A mécses halódó lángja utolsót lobbant, és sötétség borult a sátorra. A fehéredő szakállú török világutazó álmában hamarosan további ismeretlen tájakon járt…
