A karácsonyi ünnepváráshoz kapcsolódó most induló rövid sorozatunkban Bendík Márta néprajzos, az ipolysági Honti Múzeum nyugalmazott munkatársa eleveníti fel gyermekkorának ünnepeit. A szülőfalu, Lontó emlékein túl az egyes ünnepekhez kapcsolódó helyi népszokásokat is taglalja. A sorozat első írása Szent Miklós ünnepéről szól.
A decemberi ünnepekre való felkészülés november 30-a, András napja után, az adventtel kezdődött. Ehhez az időszakhoz, az egyházi év kezdetéhez, sokféle hiedelem kapcsolódott. Főleg termékenységvarázslatok, időjárásra vonatkozó jóslások, gonoszűző cselekedetek.
A teljes ünnepkör karácsonyt megelőző jeles napjai közé Szent Borbála (december 4.), Szent Miklós (december 6.) és Szent Luca (december 13.) napja tartozott. Ezek a nevezetes napok mintegy előképeként a várva várt ünnepnek, fokozták a várakozás izgalmát.
Elsősorban a gyerekek kedvenc ünnepének számított Szent Miklós emléknapja, hiszen a szegényeket segítő, sokat adakozó Mikulás püspök ünnepe ajándékosztó nap volt, miként ma is az.
Legendájának többféle változata ismeretes.
Az egyik szerint a kéményen keresztül dobta be az adományát, ami a kandalló előtt száradó harisnyába esett; innen eredhet az amerikai filmekből nálunk is jól ismert szokás, hogy az ajándék a kandallóra akasztott harisnyába kerül.
A másik legendaváltozat az ablakon bedobott pénzről szól, s feltehetőleg ezen alapszik a cipők ablakba állításának nálunk ismeretes tradíciója.
Az ünnep kitűnő nevelési eszközként is működött, hiszen Mikulás napjának előestéjén minden ajándékra sóvárgó csemete maga tisztította a cipőjét, mégpedig nagyon szépre, tisztára, fényesre.
A kora esti órákban, sötétedés után helyezték a belső ablakpárkányra, de legalábbis az ablak közvetlen közelébe.
A felnőttek igen jól szórakoztak a gyerekek türelmetlenségén, mivel azok szinte tízpercenként tekintgettek a függöny mögé, hogy járt-e már a Mikulás? Az ajándék azonban csak reggelre került a cipőcskékbe-csizmácskákba, ezért a módszer türelemre is nevelt.
Érdekes, hogy se papucs, se nyári félcipő nem került az ablakba, de még az őrizgetett ünneplő se, hanem a mindennapi életben éppen viselt lábbelit kellett kitisztítani.
Gyerekkoromban az ajándék rendszerint kis csomagolású édesség, (csoki, nápolyi, cukorka, keksz) mellett némi gyümölcs (pár szem dió, egy-egy alma, vagy az üzletekben ilyenkor már kapható narancs, földimogyoró) volt, ritkábban apróbb játék, kifestő, színes ceruzák, mindig olyasmi, ami belefért a lábbelibe.
Melléje nem nagyon tettek semmit, a nagyobb dolgokat inkább a karácsonyfa alá helyezték. Előfordult, hogy szén (is) került az érdemtelenek cipőjébe. Másnap aztán az iskolában alaposan kitárgyaltuk, kinek mit hozott a Mikulás.
A sorozatot folytatjuk.
