Az 1918 és 1920 közötti időszak történéseiről, Magyarország feldarabolásának okáról, az újonnan létrejött Csehszlovákia területén maradt felvidéki magyarság sorsáról beszélgetett a Kálvinista Szemle Simon Attilával, a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatójával és SJE Tanárképző Karán működő Történelem Tanszék vezetőjével.
1914. július 28-tól 1918. november 11-ig tartott a több mint 10 millió áldozatot követelő első világháború. A nagy gyarmatbirodalommal rendelkező – Franciaország, Oroszország, Nagy Britannia – országok álltak szemben Németországgal és az Osztrák–Magyar Monarchiával.
A háború 1914-től a 1916-os év végéig és 1917 elejétől 1918 novemberéig tartó szakaszokra osztható fel. Amikor 1917-ben Oroszország kilépett, az USA Nagy-Britanniához és Franciaországhoz csatlakozott, és a háborúzó felek gazdaságilag kimerültek: fordulópontjához érkezett a háború.
Simon Attila 1966-ban született Rimaszombatban. Egyetemi tanulmányait a pozsonyi Comenius Egyetemen, doktori képzését a Pécsi Tudományegyetemen végezte. Jelenleg a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója és a Selye János Egyetem tanszékvezető docense. Elsősorban a két világháború közötti időszak szlovákiai magyar történelmével foglalkozik. A Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Szülőfaluja, Bátka (Balogvölgye) díszpolgára.
1918 őszére a központi hatalmak országai egymás után kapituláltak. Párizs környékén hosszas béketárgyalásokra került sor, és a vesztes országokra súlyos büntetéseket szabtak ki, melyek területvesztésben, jóvátételek fizetésében és haderőcsökkentésekben nyilvánultak meg.
A háború végén a vesztes államok területét alaposan megnyirbálták. Meghúzták az ún. demarkációs vonalakat. Új nemzetállamok jöttek létre. 1918. október 28-án megalakult a Csehszlovák Köztársaság. Ezzel régi vágyuk teljesült, hiszen a 19. században már kezdett kibontakozni a szlovákok nemzetébresztő mozgalma, mely megtört az 1867-es kiegyezés következtében. Új közigazgatási rendszer lépett életbe. Hogy érintette ez az új ország területén élő magyarságot?
Annyiban helyesbíteném a kérdést, hogy Csehszlovákia létrehozása nem régi vágy volt, hanem nagyon is új és meglepő elképzelés, hiszen 1914 előtt érdemi formában ez a gondolat nem merült fel, és az első világháború idején is csupán Masaryk és köre volt az, aki ezt szorgalmazta, de sokáig nagy esély a megvalósulására nem volt. Az akkor a mai Dél-Szlovákia térségében élő lakosságnak 1918 őszén semmi információja nem volt erről az elképzelésről. Ők az őszirózsás forradalom szellemében egy új, demokratikusabb Magyarország építésére készültek, és amikor az első híreket kapták Csehszlovákia megalakulásáról, azt nem kötötték össze saját és lakóhelyük sorsával, hiszen el sem tudták képzelni, hogy a későbbiekben ne Magyarország polgárai legyenek.
1918 végén a csehszlovák hadsereg és Piccione olasz tábornok parancsnoksága alá tartozó olaszországi csehszlovák légiók megkezdték Pozsony, Komárom, Rimaszombat, Kassa, Csap, Máramarossziget és Eperjes elfoglalását. Miért volt ez fontos az akkori csehszlovák vezetésnek, és hogyan fogadta ezt a magyar lakosság?
Beneš és a csehszlovák vezetés célja az volt, hogy a békekonferencia kezdetére birtokba vegye mindazt, amit a csehszlovák állam részének szerettek volna látni. A nyelvhatár fölötti felvidéki területeket már 1918 karácsonya előtt elfoglalták, a magyar többségű területekre viszont 1919 első két hetében vonultak be az olasz egyenruhás és olasz tisztek vezetése alatt álló csehszlovák csapatok. Ellenállásba – bár több régióban erre készült a lakosság – végül nem ütköztek. Egyrészt azért, mert a budapesti kormány nem nyújtott segítséget, kivonta a honvédséget, a helyi nemzetőr csapatok pedig nem állhattak ellen a jól felszerelt csehszlovák légióknak.
Az ellenállás hiányát az is magyarázza, hogy a csallóközi, gömöri stb. magyarok azt hitték, hogy csupán átmeneti megszállásról, lényegében rendfenntartásról van szó, és a csehek, ahogy jöttek, úgy el is mennek. Hát nem így történt.
Vagyis: fizikailag ugyan nem álltak ellen, de azt nem felejtették el hangsúlyozni, hogy csupán az erőszaknak engednek, és sohasem mondanak le az önrendelkezési jogukról. Mint ahogy például Rimaszombat tiltakozó jegyzékében is áll: „…városunk megszállásának tűrése nem azt jelenti, hogy az által bármiben elismernők annak jogosságát, nem jelenti azt, hogy a megszállás tűréséből az általunk el nem ismert cseh-szlovák állam előtti meghajlásra lehessen következtetni, és a legkevésbé jelenti azt, hogy bármi tekintetben is elismernők azt a minden ténnyel és igazsággal merőben ellentétes állítást, hogy a mi színmagyar városunk, amely egy összefüggő egészet képező színmagyar területnek az északi szélén fekszik, akár a jelenben, akár a múltban a szlovák föld történelmi részét képezné, vagy képezte volna.”
1919-es év elején a Felvidéket már el is foglalták a csehszlovák csapatok. A közigazgatási rendszert fokozatosan alakították át. A kormány több várost nagyközségi rangra „emelt”, és jogában állt a települések egyesítése vagy akár szétválasztása is. Mi célból történtek ezek az események?
A megszállt területeken a közigazgatás kiépítése a Prága által Szlovákia élére kinevezett teljhatalmú miniszter, Vavro Šrobár feladata volt, aki valóságos diktátori hatalommal rendelkezett. A helyzete azonban így sem volt könnyű, mivel kevés, a csehszlovák állam szempontjából megbízható ember állt rendelkezésére. A megyék élére új zsupánokat ültetett, kicserélték a csendőrparancsnokokat, vasúti igazgatókat stb., de az adminisztráció 90%-a régi maradt – legalábbis még jó néhány héten és hónapon át. Az, hogy a magyar lakosság (de a szlovákok egy része sem) nem támogatja terveit, nyilvánvaló volt számára. Ezért is vonta meg az önkormányzati jogokat a városoktól, és züllesztette le azokat nagyközséggé, mert így azok állam által kinevezett zsupánok és szolgabírók ellenőrzése alá kerültek, és így nem tudtak szembefordulni a kormányzat szándékaival. Az első hetekben azonban még egyfajta kettős hatalom volt a dél-szlovákiai térségben. Például a Gömör megye élére kinevezett Samuel Daxner nem is mert Rimaszombatban tartózkodni, hanem Tiszolcról irányított, miközben a régi megyei vezetés Putnokra költözött át, és továbbra is megpróbálta a kezében tartani a megye megszállt részének irányítását. És sok tekintetben nem is eredménytelenül.
A trianoni békeszerződés következtében Magyarország elvesztette területének 2/3-át, lakosainak pedig 1/3-át. Hogy érintette ez Csehszlovákia területeit, megmaradtak-e a korábban kijelölt határok, vagy volt változás?
A magyar–csehszlovák határ ügyét az 1919. február végén megalakult ún. csehszlovák bizottság kezdte tárgyalni, és a legtöbb kérdésben nagyobb viták nélkül március közepére döntöttek. Nagyjából a Vix alezredes által 1918. december 23-án Károlyinak átnyújtott jegyzékben szereplő demarkációs vonal alapján, vagyis a Dunához, az Ipolyhoz, attól keletre pedig a vasútvonalakhoz igazodva. Ekkor a csehszlovák fél még megpróbálta délebbre tolni a határokat, teljesen a Mátra és a Bükk déli lejtőire, s a Magyar Tanácsköztársaság ellen indított támadásának is ez volt a fő célja. A párizsi Legfelsőbb Tanács június 12-i ülése azonban a fentebb már jelzett határt rögzítette, amelyen egy júliusi döntéssel még annyit változtattak, hogy Csehszlovákia megkapta Ligetfalut. 1920. június 4-én Csehszlovákia nevében Beneš és Osuský aláírták a trianoni békeszerződést, amelyben az 1919 nyarán kialakult államhatár vonalát törvényesítették.
Míg a fenti történések zajlottak, eközben Párizs környékén folytak a béketárgyalások, az egyeztetések. A magyarországi vezetők közül csak az 1919. november 24-én létrejött kormány kapott meghívást, addig senki nem képviselte az országot. Mi volt ennek az oka?
Röviden szólva annyi, hogy az előző kormányokat nem ismerték el a győztesek tárgyalópartnerként. Ennek a jelentősége pedig abban van, hogy azzal, hogy az 1919-es év Magyarországon a bolsevik terror és az azt követő fehérterror jegyében telt, a békekonferencia a magyar kérdést folyamatosan halasztotta. A németekkel már 1919 júniusában, az osztrákokkal szeptemberben megkötötték a békét, még akkor, amikor a békekonferencia teljes létszámában működött, és a döntéshozók a helyszínen voltak. Ennek is köszönhető, hogy mindkét ország esetében figyelembe vették a békejavaslatra adott választ, és néhány esetben a népszavazás elvét is elfogadták. Azzal viszont, hogy a magyar békeküldöttséget csupán 1920 januárjában hívták ki Párizsba, amikorra a konferencia lényegében befejeződött, már senki nem kívánt támogatni semmiféle érdemi változtatást a békejavaslaton. Ami nem azt jelenti, hogy ha a magyar békedelegáció már 1919 nyarán kiutazhatott volna, ma alapvetően más határok volnának, de valószínű, hogy egy-két térség esetében akár más döntés is születhetett volna.
Hogy reagált a végleges határok kijelölésére és a csehszlovákiai közigazgatási változásokra az ott élő magyar lakosság? Volt-e negatív vagy pozitív hozadéka az 1918–1938-as időszaknak?
A magyar lakosság a kezdetben egyértelműen elutasította Csehszlovákiát. És nemcsak nemzeti okok miatt, hanem azért is, mert a Károlyi által meghirdetett és megkezdett változásokhoz (pl. 8 órás munkaidő, sajtószabadság stb.) képest Šrobár diktatúrája visszalépést jelentett. A csehszlovák hatalom intézkedései, a sortüzek, az internálások, a szoborrombolások mind elidegenítően hatottak a magyar lakosságra, s csak növelték a csehszlovák állammal szembeni ellenérzéseiket. 1919 végétől azonban megkezdődött Csehszlovákia demokratizálása, 1920 elején elfogadásra került az alkotmány, áprilisban megtartották az első parlamenti választásokat, ami a magyarok számára is élhetőbbé tette azt az országot.
Az első Csehszlovák Köztársaság hozadéka mindenképp az általános választójogban, a liberális demokrácia működésében, a viszonylag jól működő szociális rendszerben volt.
De ezek csak részben tudták ellensúlyozni azt, hogy Prága csehszlovák nemzetállamot épített, a magyar lakosságot számos sérelem érte, és másodrendű polgárnak érezte magát. A korabeli szlovenszkói magyar értelmiség egyik kiemelkedő alakja, Pfeiffer Miklós kanonok ezt így fogalmazta meg: „A felvidéki magyar kettőt tanult: megtanulta a cseheken, mit jelentenek a demokratikus vívmányok, ha azokat végrehajtják. De saját kisebbségi helyzetében sokszor azt is kénytelen volt megtanulni, hogy mit jelent egy nép számára, ha reá vonatkozóan a demokratikus intézményeket csak mostohán alkalmazzák.”
Pfeiffer Miklós (Forrás: Adatbank, Fórum Intézet)
Milyen volt a történészek Trianonhoz való hozzáállása a rendszerváltás előtt, a rendszerváltást követő néhány évben, és hol tart most?
A két háború között, mint ahogyan a sztálinizmus időszakában sem, nem beszélhetünk Trianon szakszerű, forrásokra alapozott vizsgálatáról. Az a Kádár-rendszer idején kezdődött meg, többek között L. Nagy Zsuzsának, Ormos Máriának, Ádám Magdának köszönhetően, de igazából lendületet a rendszerváltás után kapott, többek között Romsics Ignácnak vagy Zeidler Miklósnak a munkái révén. Ma, az Ablonczy Balázs által vezetett Trianon 100 kutatócsoport a legfontosabb ebből a szempontból, és nekik köszönhetően az utóbbi két évben több forrásközlés és monográfia látott napvilágot.
Ami manapság új, az, hogy a kutatások hangsúlya már korántsem az ideologikus vagy a diplomáciatörténeti megközelítésen van, hanem előtérbe került a mikrotörténelem, és egyre többet foglalkozik a történetírás Trianonnak a mindennapokra gyakorolt hatásával.
A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház a trianoni békediktátumnak köszönheti a létrejöttét, habár ez egy kényszermegoldás volt. Az új határok miatt nem lehetett tartani a kapcsolatot Magyarországgal, s a Szlovákia számára kijelölt új határon belül több mint kétszázezer magyar nemzetiségű református maradt, akik továbbra is igényelték anyanyelvükön a lelkigondozást és az egyházi szolgálatokat. Fazekas László püspökkel készült beszélgetést a Reformata.sk oldalon ITT találják.
És szerencsére egyre több az olyan projekt, amely az átlagos érdeklődőhöz is közelebb hozza a témát, de közben megőrzi a szakmai igényességet is. Ilyen például a trianoni menekültek sorsával foglalkozó kutatás, vagy épp az a dokumentumfilm, amely a napokban készült el, és Trianonnak a református egyházra gyakorolt hatását mutatja be.
Hogy alakult a felvidéki magyarság Trianon-emlékezete az elmúlt 100 évben?
A szlovákiai magyarok évtizedeken keresztül nem beszélhettek szabadon Trianonról, a csehszlovák megszállás utáni eseményekről, sortüzekről, sérelmekről, és sajnos nem történt meg a trianoni történetek családon belüli áthagyományozása sem. Ezt utólag már nem lehet pótolni. De nem történt meg a „felvidéki Trianon” szakszerű, történészi feldolgozása sem: sem a szlovák, sem a magyarországi kollégák nem érezték ezt magukénak.
A mostani évforduló talán felvidéki magyar szempontból is fordulópont lehet, hiszen végre elkezdődött annak a feltárása, hogy ment végbe az államfordulat az egyes települések és régiók, lényegében a felvidéki mindennapok szintjén.
Melyek azok a legmakacsabb Trianon-legendák, melyek napjainkban is meghatározóak, és a köztudatban élnek? Mi az alapja és cáfolata ezen legendáknak?
A Trianon-legendárium rendkívül gazdag, ami érthető is, hiszen a döntés olyan mértékben döbbentette meg a magyar társadalmat és döbbenti meg ma is, hogy az emberek egy része úgy érzi, a miértre racionális válasz nem is adható. Így sokan olyan válaszokat keresnek és találnak, amelyeknek a legkevesebb közük sincs a valósághoz. A probléma nem az, hogy a szabadkőműves-összeesküvés vagy akár a román kéjhölgyek legendája annak ellenére még mindig fel-felbukkan, hogy a mérvadó történetírás számtalanszor cáfolta ezeket, hanem az, hogy ezek a tudománytalan és sokszor kirekesztő nézetek komoly teret kapnak akár még a közszolgálati hírközlésben is.
Forrás: Kálvinista szemle CXI. évfolyamának a 6. 2020. júniusi száma
(Fritz Beke Éva, Reformata.sk)
