Most mindent elfed a vírus, minden olyan közéleti téma háttérbe kerül, amely amúgy fontos, pedig a járvány színfalai mögött az élet nem állt meg, így hát a kedvezőtlen folyamatok is tovább befolyásolják a felvidéki magyar közösséget.
Ki emlékszik még a rendszerváltozás éveiben a határon túli városainkba özönlő magyarországi, piros melegítőben törtető, láncdohányos asszonyságokra, vagy a tátrai havas oldalakon egymást túlkiabáló gazdag kőbunkó butikosokra? Önelégülten szórták a pénzüket, miközben arra panaszkodtak, hogy mennyire sanyarú az életük.
Ki emlékszik még a fényesre koptatott, fenékszagú nadrágban topogó pajeszos elvtársakra, akik a munkaértekezlet szünetében kávézást imitálva, a porcelán kávéscsészébe kérték a büfében Icukától a vodkát, hogy túléljék a napot, pedig napirenden a perspektivikus csehszlovák szocialista jövővel tágították buci fejeiket.
Kádár népe otthon, akkor már a rendszer által megnyitott kiskapukat használta bőszen, míg Husák népe itthon bambán topogott a határátkelőhelyeken, hogy legalább a győri, esztergomi, salgótarjáni, miskolci forgatagban színeket lásson és illatokat (zöldalma-szappan!) szippantson magába.
Aztán jött 1989 itt is, ott is. Sok minden változott, de a nép lelke nem. A tömegek nagy része megmaradt annak, ami volt, öntudatlan hozzáállásúnak. Idővel ugyanezt a mentalitást vették át a gyermekeik is, csak már csillogóbb ruhákban itták az öblös poharakból a Jelcin vodkát. Szabad életükben szabadabban szappanoztak, csúszott a pénz, hízott a gyerek, ez az élet Babolcsai néni!
Láttak furcsa embereket, akik egészen mást csináltak, mint ők, például, ahelyett, hogy kihasználták volna az ünnepek adta wellnesslehetőségeket, koszorúztak, meg egyéb haszontalan dolgokra vetemedtek a békétlenek, ahelyett, hogy élvezték volna a változás békés, andalító előnyeit…
Aztán amikor Husákék és Kádárék összetalálkoztak a termálfürdők gőzében, a „magyarok”, meg a „csehszlovákok” jól megbeszélték, hogy hol, mi olcsóbb, és bőszen ápolgatták a panaszkultúrát, hiszen egymást túllicitálva sorolták, hogy hol rosszabb az élet…
Mindig is tudtuk, hogy a társadalmunk súlyos hányada ilyen. Polarizáltak vagyunk itt is, ott is, csak mintha itt, a Felvidéken ezt nem akarnánk tudomásul venni. A Most-Híd valójában rájuk, erre a masszív rétegre alapozta a politikáját, és el kell ismerni, az elején sikeresen édesgették magukhoz „kovácslászlói” üzenetekkel a felvidéki „kismagyarokat”, ugyanis ennek a rétegnek az értelmi és érzelmi szintjéhez igazították profi módon a kommunikációs stratégiájukat, aztán tíz év alatt jól ott is hagyták őket a saját langymeleg végtermékükben, bár ez a választói réteg azonnal más ígéretek után nézett, de „természetszerűleg” nem az MKÖ-re szavazott, nekik valami új kellett.
Köztünk szólva, az MKÖ úgy akarta cukorvattával magához édesgetni az egykori magyar választókat, hogy pont a cukrot, meg az aromát spórolta ki belőle, a puszta pálcika meg nem épp egy kapós választási vásári áru.
A felvidéki politikai életünkben, pár éve önálló arculattal, párttal feltűnni igyekvő (nagy részben) ifjú titánok helyet követelnek maguknak a politikai élet színpadán. Majdnem azt írtam, hogy a társadalomformálás színpadán, de erre utaló jeleket ezidáig nem fedeztem fel náluk. A termékük nagy részben olyan, mint az üvegházi paradicsom. Paradicsomnak látszik, de sem ízben, sem színben nem az, ugyanis a gyökerei nem a felvidéki rögvalóságból táplálkoznak, hanem holmiféle társadalommérnöki laboratóriumok génmanipulált vattapamacsaiból akarnak energiát meríteni. Csak szólok, abban nincs se csallóközi őserő, se palóc rafináltság, se bodrogközi szeretet, ezek nélkül pedig nem ér el sem a termék, sem a termesztő a többgenerációs husáki néphez, mert fogyasztásra alkalmatlan.
Nem fog eljutni ennek a husáki célcsoportnak a lelkéhez egyetlen magyar párt sem, ha nem hajlandó felmérni és tudatosítani azt, hogy milyen emberanyaggal van dolga.
Az súlyos baj, hogy maga az elit sem érti és érzi, hogy mi a helyzet a Felvidéken, csak értetlenül áll afelett, hogy ha jön egy új termék (Matovič, Kotleba, Kollár, Pellegrini) s az olyan üzenetekkel csalogatja magához a magyart, amelyet a saját pártjaitól nem kap meg.
Ezen kell elgondolkozni a politikusainknak! Ez nem csak okoskodás a részemről, hiszen tudvalevő, hogy 2006 óta több mint 150 ezer szavazót veszített el a magyar politika a Felvidéken, és 2020-ban szinte egyet sem sikerült belőlük visszaszerezni.
A Most-Híd azért nem tudta (és már nem is fogja tudni) őket visszaszerezni, mert a párt Ficoéknál „elszajhásodott”, amit még úgy, ahogy lenyelt volna a választójuk, ha ennek látja a hasznát, de csak azt láthatta, hogy az ebből az „ősi tevékenységből” származó bevételt a párt saját magára költötte (…), márpedig a husáki lelkű választója éppen ezt a pénzt várta és nem „holmiféle” magyar jogokat…
Az MKP viszont itt áll az utolsó lehetőség előtt a saját 11 ezer tagjával, struktúrájával és a végletekig kitartó választóival, hogy végre előbbre lépjen és létrehozzon – azokkal, akikkel lehet és érdemes – egy megújuló, erős felvidéki magyar politikai képviseletet.
Legerősebb pártként restartolnia kellene önmagát, keresve azokat a lehetőségeket, amelyek segítségével vissza tudja hozni a 2006 óta elveszett 150 ezer ilyen-olyan lelkületű magyar szavazó jó részét, igen, a husáki lelkületű választók jó részét is.
Ehhez viszont teret kell adni azoknak az energiáknak, amelyek jobbító szándékkal azon igyekeznének munkálkodni, hogy a rögvalóságot figyelembe vevő stratégiák gyors megalkotásával és azok gyakorlatba való átültetésével új alapokra helyezzék a 2020 utáni politikai és társadalmi életet a Felvidéken.
Az MKP még mindig egy szunnyadó erő, ne engedjük, hogy egy bóbiskoló öregembernek tűnjön.
Nekünk most nem egy ronda tetőt kell építenünk az egykor takaros, mára már megroggyant házunk fölé, hanem először alapos földmunkát kell végeznünk, azaz meg kell erősítenünk az alapjainkat a szülőföldünkben. Ha nem ezt tesszük, akkor egy szomorúbb földmunka fog ránk várni, csak azt sírásásnak nevezik.
Tisztelettel, én az alapozást javaslom a sírásás helyett.
Igyekezzünk, mert „ránkharangoznak”!
