Emlékezés Ág Tiborra, a Felvidék nagy magyar népdalgyűjtőjére, a mi „Bartók Bélánkra” a meg nem élt 93. születésnapja alkalmából.
Tibor Obenau vezetéknévvel 1928. április 13-án, Pozsonyban született. Iskoláit is itt végezte, fiatalságát ugyancsak itt élte. Szülei magyar értelmiségi polgárok voltak, ő is magyarként nevelkedett. 1945-ben megjárta a poklok poklát.
A családját, mert nem tagadták meg a magyarságukat, a Beneš-dekrétumok értelmében 1945-ben 25 kilós csomaggal kitelepítették Ligetfaluba a pozsonyi magyarok koncentrációs táborába, melyet eredetileg a németek a zsidók számára építettek. Onnan megszabadulva folytathatta iskoláit.
1951-ben a Pozsonyi Magyar Pedagógiai Szakgimnáziumban érettségizett és szerzett néptanítói oklevelet, de nem ment tanítani, hanem Csemadok dolgozó lett, a zenei, az énekkari kultúra országos szervezője munkakörben.
Én is a Csemadokba kerültem, 1951. december 1-től a néptánc-kultúra országos szervezője munkakörben. Az 1949. március 5-én alapított Csemadok akkoriban építette ki az apparátusát. Mindkettőnket azzal az ígérettel vett fel az akkori főtitkár Fellegi István, hogy 1952. január elsejétől Tibor lesz a megszervezendő magyar hivatásos népművészeti együttes zenei vezetője, én meg a tánckar vezetője.
Ennek az ürügyén készítettük elő a hónap végén, karácsony után esedékes első tíznapos népdal- és néptáncgyűjtő utunkat. melyet a Zoboralji falvakban és a mátyusföldi Martoson valósítottunk meg 1951. december 26-tól 1952. január 6-ig.
Ág Tibor és Szijjártó Jenő a két Balogh lány az adatközlőkkel, 1954-ben (Fotó: Takács András gyűjteményéből)
Az alábbiakban részletet olvashatnak a visszaemlékezésemből, melyet az évforduló tiszteletére adok közre A legkisebb fiú vándorlásai c. könyvemből:
Emlékeim – közös élményeink
Ág Tibort ismerem 1951 november közepétől. Ő akkor már a Csemadokban dolgozott, én munkanélkülivé válva alkalmazási lehetőséget kerestem és így, aki okozta a munkanélkülivé válásomat Csanda Sándor a pozsonyi magyar egyetemi és főiskolai hallgatók diákvezére közölte velem, hogy a Csemadoknak már van egy zenei szakelőadója és keres egy néptánc-szakelőadót is.
Tibort ekkor még Obenaunak, – 52-ben vette fel az Ág nevet – hívták. Az ismeretségünk Tiborral fokozatosan elmélyült, először munkatársakká, később barátokká váltunk. Lényegében azonos volt az életcélunk, az életfilozófiánk. Amikor a Csemadokhoz kerültem (1951. december 1), Tiborral azt a feladatot kaptuk, hogy fokozatosan ismerkedjünk meg Szlovákia, illetve a Felvidék népművészeti hagyománykincseivel, szükségünk lesz rá, szüksége lesz rá a Csemadoknak, mert 1952 január elsejével beindítja a hivatásos magyar népművészeti együttest, illetve akkorára megszervezi azt, ahová Tibort a zenei-énekkari részlegek, engem a tánckar vezetőjének, koreográfusának, mindenesének képzeltek el. Azért is szüksége lesz rá a Csemadoknak, mert a gomba módra szaporodó helyi szervezetek a színjátszó és esztrád csoportok mellett szervezik az énekkarokat, a tánccsoportokat, a folklórcsoportokat és ezek részére is hazai alapanyagokra épülő művek, valamint énekkari, tánckari, néphagyományi alapanyagok szükségesek.
Mi szót fogadtunk. Ismerkedtünk az ország néphagyomány-kincsével és mindjárt 1951 decemberének a végén – a karácsonyi ünnepek után nekivágtunk az első néphagyományt, népdalt és néptáncot gyűjtő utunknak. Tibor felkészültebb volt. Elképzelésében már kirajzolódott nemcsak az, hogy mit is kéne kutatnia, hanem az is, hogy hol, milyen irányban kezdjen tapogatózni. Így az első népdalgyűjtő utunk Nyitragerencsérbe, Kolonba, Zsérére, Nyitraegerszegre, Ghymesre, tehát a zoboralji községekbe vezetett, ahol a Süttő család vendégei voltunk. Úgy kerültünk hozzájuk, hogy az egyik Süttő legény, az András, akkor éppen Csemadok járási titkár volt Nyitrán.
Szerencsénk volt, mert olyan nótafa családba kerültünk, ahol alig győztük lejegyezni a szebbnél szebb dalokat, sőt Menyhért bácsi és felesége jóvoltjából még táncmotívumokat, táncokat is sikerült felszínre hoznunk. Egy-egy dal eléneklése közben persze beszélgettünk is. Így elmondtuk azt is, hogy mire kell nekünk a dal, a tánc. Süttő Menyhért bácsi az elmondottakon annyira felbuzdult, hogy írást adott a tőlük gyűjtött dalok, táncok további felhasználhatóságát illetően.
Igaz, e gyűjtés alkalmával csak a csárdásnak bizonyos motívumait és magát a csárdás folyamatát sikerült megismerni, de istenem, első néprajzgyűjtői élménynek számítva, bizony ez sem volt kis élmény. A dalkultúra, a hagyománykultúra terén eredményesebbek voltunk. Ekkor gyűjtöttük a később 1952-ben Cséfalvay Kató által lemezre is énekelt …
„Piros alma kigurult a sárba/, Ki felveszi nem teszi hiába/. Én felveszem megmosom a sártól/, Mégis elmaradtam a rózsámtól dalt is. Ág Tibor később e gyűjtéséből is a dalokat felhasználva megjelentette első dalos füzetét (Dalolj velünk, Pozsony, 1953). Ő, így emlékezik erre az első néprajzi gyűjtőutunkra…“1951 decemberében indultunk Takács Andrással az első gyűjtőútra, Nyitragerencsérbe, Kolonba, majd Martosra. Ez az első út közel 100 dallam feljegyzését eredményezte. Az első találkozás a népdallal egy egész életre szóló élményt jelentett.” (Édesanyám rózsafája, Pozsony, 1974)
Innen vitt az utunk Martosra. Martost már ismertem én is, előzőleg 1950-ben, amikor a Komáromi Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium tánccsoportját létrehoztam, és később első műsorát megalkottuk, a hagyományát és viseletét kölcsönző falu éppen Martos volt. Gyönyörű élő népviseletét a falu kölcsönadta a tánccsoportnak, a gimnázium november közepén tartott nyitóünnepélyén bemutatott műsorához, majd 1951-ben a csoport a falu lakodalmát dolgozta fel.
Én akkor már mint a Szlovák Állami Népművészeti Együttes táncosa jártam hozzájuk a táncokat koreografálni és betanítani. Később módomban állt a martosi lakodalmast teljes egészében színpadra állítva, a helyiek előadásában megismerni, mivel a Csemadokba munkába állásom első napján (1951. december 1), a Csemadok akkori főtitkára Fellegi István elvitt magával erre a jelentős eseményre, mondván „fiam, most már neked kell ezt megismerned”.
E közös több napig tartó gyűjtőutunk alkalmával jártuk a községet Jóbáékat, Györgyéket, stb. Zsittnyan István igazgató-tanító a falu igazán értékes adatközlőivel hozott össze bennünket. Tibor aztán, de jómagam is, gyakran, gyakran visszatértünk Martosra. Tiborról egy darabig úgy tudtam, hogy a nagyon gazdag lelőhely kiaknázásán fáradozik, az értékes dallamok gyűjtését folytatja. Folytatta is, de 1952 nyarán kiderült róla, hogy egyéb más is vonzotta oda: a Zsittnyan igazgató-tanító mellett tanítóskodó két fiatal tanítónő közül Bak Erzsébet volt az, aki magához láncolta. Később az év nyarán, esküvő lett a dologból. Én voltam az egyik tanú.(Lett három szép gyerekük, s máig boldogan együtt élnek.) Ez az első néprajzi gyűjtőutunk két hétig tartott és nagyon eredményes volt.
Kellett, több szempontból is nagyon kellett ez a siker. Azért is, mert az elképzelésünk az volt, hogy a gyűjtőutak alkalmával feltárt dalokat, táncokat, szokáshagyományt azonnal, valamilyen úton-módon továbbadjuk: vagy kiadványokban, vagy műsorfüzetekben, vagy iskolázásokon tanítva juttatjuk el az éledező, újra alakulgató kulturális csoportokhoz, azok vezetőihez. A fentebb jelzett kiadvány e gondolat megvalósításának első nyomdafestéket látott darabja.
A martosi gyűjtőutunkhoz tartozik sztoriként, hogy Héder Ferencéknél, ahol szállást nyertünk, annyira megtiszteltek bennünket, – általában a falusi ember tiszteli a városból érkezett vendégeket -, hogy az első szobába, a „mennyegzetes” ágyba fektettek. A mennyegzetes ágynak az a természetes velejárója, hogy igen ritkán használják és, hogy nagyon precízen van elkészítve. A szalmazsák annyira ki van tömve, hogy úgy néz ki, mint a bogár háta, vagy a teknősbéka háta. Közepéről két széle felé lejt. Tiborral éjjelre össze kellett kapaszkodnunk, hogy ne guruljunk le róla, illetve, hogy ő ne a hideg falat támasztva aludjon, én meg ne találjam magam a szoba földjén.
A másik történet: hogy ebben az időben még nem fagyott be, még nem jött el a kemény tél, és a Nyitra és a Zsitva folyók között vizenyős talajon fekvő Martos abban az időben még arról volt nevezetes, hogy ősszel, az őszi esők beindultával, addig amíg el nem fagy, amíg be nem fagy, és tavasszal, amíg a szárazság, a tavaszi-nyári meleg egy kicsit ki nem szárítja, nyakig érő sár volt az utakon. Mi városiak, hogyan is mehettünk volna másként, mint félcipőben, abból sem volt két pár, és bizony úgy kölcsönöztek a háziak, meg a György Örzse néniék gumicsizmát, vagy másféle csizmát, olyan lábbelit, hogy egyáltalán mozogni tudjunk, közlekedni tudjunk a faluban.”
Kedves Tibor Barátom, nyugodj békében. Az űr, amit hátra hagytál még mindig üresen tátong.
(Takács András/Felvidék.ma)
