Advent második hetében járunk. A várakozás idejében vagyunk, amit a visszafogottságnak, az elcsendesülésnek kellene jellemeznie. A bűnöktől terhelt sötétségben vágyakoznunk kell a fényre, a mindent feltáró világosságra. Ami csak akkor teljesülhet be valójában, ha önvizsgálatot és bűnbánatot is tartunk, türelmesek vagyunk. Mert az ember nem zuhanhat bele a modern világ teremtette fények kavalkádjába. Nem siettetheti az eljövetelt, ugyanis elveszne a teremtett világban.
Ilyenkor jó néha visszatekinteni, számot adni magányunkban, s az igazi fény felé – mely majd a karácsonnyal teljesedik be – lassan és türelemmel araszolgatni. Éveim gyarapodásával egyre gyakrabban látom lelki szemeim előtt a gyermekkori adventeket. Amikor édesanyám ébresztgetett már jóval hat óra előtt, hogy le ne késsem a hajnali rorátét, s ott legyek ministránsként a lassan fényesedő oltár előtt. A faluban akkor még villanyáram sem volt, így valóban csak botorkáltunk a sötétben virradat előtt. Isten háza is félhomályban volt, a facsilláron csak egy-egy gyertya égett, hogy mindenki megtalálhassa a helyét. Aztán lassan fényesedett minden. Bent a templomban, kint az utcán, no meg talán a lelkekben is.
Jó ilyenkor elővenni gyakrabban otthonainkban is az imakönyvet, és fellapozni az adventi énekeket: olvasni gyönyörű szövegeiket, dúdolni megható dallamaikat. Ezekben is gyakran emlegetik a sötétséget, meg az azt oszlató fényességet.
Ami majd a Megváltóval érkezik csak, és teljesedik be az éjféli misén, a születés ünnepén. A XVII. századi Túróci Cantionale megható dallamának szövege így hangzik fel a hívő ember ajkáról már hosszú évtizedek óta: „ Téged vár a népek lelki sötétsége, Isten,/ Nincs ki nékünk harcainkban segítene itt lenn.“ Majd így szól a kérés, a fohász: „ A sötétség tévedését, Uram, oszlasd széjjel,/ S töltsd be lelkünk Szentegyházad igaz igéjével.“ De ide másolhatnánk az 1615-ös Cantus Catholici alábbi mondatát is: „Sötétben járunk,/Hajnalra várunk: Jöjj el Istenünk!“ És őszinte önvallomás, megható invokáció a 3. versszak eme néhány sora is: „A bűn úr most is; gyötör is, foszt is./ Sír a jó feléd:/ Mikor jössz végre kitűzni égre/ Győzelmed jelét?“
Ma, amikor annyi sebből vérzik körülöttük a világ, s amikor talán csak vakít e földi lét túlzsúfolt fényáradata, érdemes hitünk elmélyítésével is foglalkozni, a lelki táplálékra és orvosságra is gondolni. Hogy lehessen nagyobb igényünk megszabadulni mindattól, ami nyomaszt, a sötétség rabságában tart bennünket.
(Csáky Károly/Felvidék.ma)
