A színes borítóra mintha csak ebben a pillanatban pottyant volna oda törökülésben a riadtan töprengő királyficsúr (a továbbiakban kiderül, hogy neki aztán tényleg van min töprengenie, számtalan megoldatlannak tűnő helyzetet kell majd megoldania). Fél szemmel a mellette ülő, sokkal kevésbé gondterhelt Hóköménykét figyeli, aki a meseregényben Hófehérkét mintázza valamiképp, de már a borítón bemutatkozik az olvasónak: a haja fekete ugyan, viszont barna bőrű, és szépséggel nemigen áldotta meg a jóisten.
Hogy ők ketten nem annyira szerelmesek egymásba, hogy rózsaszínben lássák a világot, az bizonyos. Akkor meg miért kerültek a borítóra és egymás mellé? Már ennek tisztázása érdekében is érdemes végigolvasni A királyficsúr különös kalandjai című meseregényt, közben teljesen kikattanni a külvilágból, és bekattanni a cselekménybe, amely hömpölygésével, kanyargásával, fordulataival olyan világ(ok)ba viszi magával a gyerek- és felnőtt olvasót egyaránt, ahol aztán a szerző fantáziájával egy húron pendülve el fogja felejteni minden búját-baját. Ha az olvasó tekintete időnként megpihen Vincze Nóra színes, hangulatos illusztrációin, még inkább életre kelnek a nem mindennapi szereplők, az események még megélhetőbbekké válnak.
A meseregény cselekményének lényege, hogy a jóságos Grimmanó varázstolla véletlenül kettétörik, és bár ahogy-úgy sikerül összeragasztania, mégsem működik rendesen – így aztán a mesék szereplői, eseményei teljesen összekeverednek. Ebből a bonyolult helyzetből az egyetlen kiút, ha Tutálibe Málibe, a királyficsúr megkéri Hóköményke kezét; ekkor törhet meg a varázslat és kerülhet vissza minden szereplő a saját meséjébe.
Z. Németh István jól ismeri a népmeséket, s külön a Grimm-meséket. A regény cselekményvezetése során ügyesen tesz kacskaringókat, beékel, kivezet, visszavezet, összefon, megtorpant, továbbvezet a Grimm-mesék (átformált) hőseit szerepeltetve, emlegetve, a meserészleteket sikeresen parodizálva.
Már az első fejezetben nagyot nézünk, hogy itt aztán nem a királyfi ébreszti fel Csipkerózsikát, hanem Hamispipőke a királyficsúrt, akire a Kétfejű böszörkény bocsátott ezeréves álmot. A folytatásban számos, szellemesen átreformált nevű mesehős lép színre, egyre csak bonyolítva a történéseket; a szójátékok, a helyszínek elnevezései is mosolyra késztetnek. Nagy odafigyeléssel és a tempó gyorsítását eleve kizárva kell olvasni ezt a könyvet. Egyrészt, mert nagyon cselekményes, másrészt, mert érdemes a részletekben elidőzni, elképzelni az eseményeket. Hisz már néhány sorban is annyi minden történik!
A szerző igen találóan ötvözi a helyzeteket, eseményeket, sőt a szereplők jellemét is a mai, reális (és sok mindenben eltorzult) világgal. A királyficsúr szinte „érdekből” akarja feleségül venni Hóköménykét (hogy minden mesehős visszataláljon a saját meséjébe), s ez eleve kizárja a mesebeli szép szerelmi kapcsolatot, az érzelmeket. A leányzó már az elején fanyalog, hogy a királyficsúrnak csak csirkelábon (nem lúd- vagy kacsalábon) forgó palotája van, lemeríti a vőlegényjelölt összes bankkártyáját a Hüdejó Divatszalonban, stb. A mai világban igencsak elterjedt, túlzottan egészséges táplálkozásra is találunk utalásokat a regényben. A zöldterületek kiirtására, a városok tereinek, utcáinak ellélektelenítésére, elsivárosodására frappáns példa Tükröncország, ahol unják már a zöld pázsitot, mert azt folyton nyírni és öntözni kell, hát Tükria főváros utcáit kis tükörlapokkal rakták ki, így aztán a fű se nő.
Maga Hóköményke is kifejezetten „mai” lány. A naiv és szépséges Hófehérkéhez vajmi kevés köze van, hisz gyatra háziasszony, fellázad a házimunka ellen, lakkozza a körmét, köménymagon él, csodakrémet használ, ami szépít, lefogyaszt és megokosít.
A szerző egyedi humora a meseregény első fejezetétől a huszonegyedikig velünk van, mosolyra, s nem egyszer hangos nevetésre késztet. Hóköményke siratása a töpröncök által például kész kabaré.
A humor eszközeként szolgálnak a közmondások vicces elferdítései is. Ugyanilyen hatású Rippi, a hiperparipa rímben beszélése is. A meseregény „befejezése” pedig semmiképpen sem befejezés, mivel ha egy királyficsúr kútba zuhan, kizárt dolog, hogy ott vesszen, hisz ő királyficsúr. A különös befejezés tehát máris felkelti a kíváncsiságot, vajon mi történik majd vele a kút mélyén?
A királyficsúr újabb kalandjaiban a mese fonala továbbra is több szálon szövődik tovább, ismét humorosan, meglepő fordulatokkal, sőt, egyes részek újraíródnak (de másképp), hisz Grimmanó megtalálja a tartalék tollát és tovább írogat. Vincze Nóra rajzai ismét szerencsésen követik az eseményeket, emelnek ki részleteket, szereplőket. Az olvasónak, aki az előzményt már olvasta, itt könnyebb dolga van: a szereplők nagy részét ismeri, nem időzik el túl sokat azok jellemén, inkább a hömpölygő eseményekre figyel, melyek mintha még gördülékenyebben futnának egymás után, és még sikeresebben vennék a kanyarokat, mint az első kötetben. A böszörkény gonoszságai, Hóköményke talpraesettsége, mely ugyanakkor ügyetlenséggel és szertelenséggel is párosul, a kétütemű lódarázs leszereplése, a kézitükör többszörös elcsórásának mesebeli fontossága, Alfagyula, a töpröncök és Rippi sokszor hajmeresztő, ám mégis megnyerő, és az események alakítása szempontjából igen lényeges közreműködése vezet el ahhoz, hogy a királyficsúr nemsokára a pokolban, a bőrdögök közt találja magát.
Az ötletes és hangulatos nevek ebben a kötetben is magukért beszélnek, Z. Németh fantáziájából egymás után pattannak ki a szójátékon, vagy egyszerűen csak a logikán alapuló, bohókás elnevezések.
A meseregény végéig a szerző humora, kiváló mesélőképessége számos és kacagtató ötletével társul, s ezekből hadd említsünk egyet: Hóköményke, a geriffmadár hatalmas fészkében Búbánat Benedek tejet dicsőítő verseit hangosan olvasva próbál szabadulni az óriásmadártól, hisz a geriffmadárnak nemcsak a tejtől van iszonya, hanem Benedek rímeitől is… A szerző varázsigéi is hangulatosak, szemléletesek, épp eléggé ijesztőek, hogy ahol szerepük van, hirtelen életre keltsék a meserészletet, ritmusuk, rímelésük pattogó: „Ábele, bábele, kár, kár érted, / varjúvá válsz rögtön, ördög, / új tested már sötét kísértet, / ébele, bébele, nőjön csőröd, / kapjál szárnyra, a bánya árnya / költözzön beléd, repülj a bálba…”
A meseregény utolsó fejezetében (a tartalomjegyzék sajnálatos módon kimaradt a könyvből – bár lehet, hogy nincs igazam, s ez is csak fondorlat, ami egészen jól illik az események fondorlatosságához) kiderül, hogy a rengeteg megpróbáltatás, megoldhatatlannak tűnő helyzet ellenére Hóköményke és a királyficsúr mégis egybekelhetnek, hisz itt vannak mindketten, épen és egészségesen, ám beszélgetésük, a rájuk jellemző meghökkentő módon újabb fordulatot vesz. Amit természetesen itt nem árulhatok el.
Hisszük, hogy Z. Németh István gondolataiban már alakulnak a királyficsúrról szóló történet harmadik kötetének eseményei. S azokat, mint ahogyan a megjelent első kettőt is, jó szívvel ajánlom olvasásra 10-12 éves gyerekek számára, gondűzőnek, hangulatjavítónak pedig felnőttek számára is.
Z. Németh István: Egy királyficsúr különös kalandjai, Art Danubius, 2018; A királyficsúr újabb kalandjai, AB ART Kiadó, 2020
A szöveg az Opus 2020/6. számában megjelent recenzió rövidített újraközlése.
(Kovács Jolánka/Opus/Felvidék.ma)
