Kedves Polgármester úr, olvasván gondolatmenetét, még a vér is meghűlt ereimben. Végleg tudatosult bennem, hogy a magyarság jelző számára csak egy melléknév az útlevelében, illetve más személyes iratában. Tovább fűzöm a felvetést, s merek ám nagyot mondani, mint Ön. Párttársai is nyilvánvalóan így érzik.
Évek óta megy az adok-kapok az Önök térfelén, hogy ki tud belénk, külhoni magyarokba nagyobbat belerúgni. Ez amolyan beavatásféle, eskütétel a normalitásellenes és életgyűlölő oldalon. Minden, ami a magyarság mivoltát definiálja, az szégyellnivaló, illiberális és homlokegyenest szembemegy az európai értékekkel. Demagóg meglátás, sajnálatos.
Nem fejtem ki a továbbiakban az Ön iránt táplált „érzéseimet”, felesleges.
Mi, nemzetünket tisztelő és szerető emberek képviselünk egy bizonyos szintet, amiből nem áll szándékunkban engedni. Summa summarum sajnálom úgy Önt, mint a többi kedves kollégáját is egyetemben.
Szeretetdeficit, magány, s az önbecsülés hiánya az, ami meghatározza Önöket, fűszerezve egy kis megfelelési kényszerrel, egy velejéig romlott csoportosulásnak. Ez a kiváltó oka az Önökből áradó gyűlöletnek. Az ember szeretetben születik, s a gyűlöletet tanulja. Minden, mi az utóbbiból fakad, halálra van ítélve.
S, hogy mit is gondolok valójában arról a bizonyos megnyilvánulásról? Hát ha annyira rosszul érzi magát kedves Polgármester úr Magyarországon, hadd idézzek ezzel kapcsolatosan egy tehetséges szónok szavaiból: „el lehet menni”. Vagy netán más érdek vezérli? Esetleg a tetszetős juttatások?
Példának okáért szíveskedjék szerencsét próbálni a Felvidéken, mert ez az elcsatolt országrész, azon belül is a Szlovákiának nevezett rémisztő képződmény a demokrácia és az emberi jogok fellegvára! Ön szerint!
A mai napig érvényben vannak a Beneš-dekrétumok. De ennek ellenére jól élünk, állítja. A maholnap négyéves fiam az állam ellensége és háborús bűnös mind a mai napig.
Nem használhatjuk nyilvánosan nemzeti jelképeinket és anyanyelvünket. Néhanapján megverik lányainkat az utcán, csak úgy, mert magyarul beszélnek. Támogatásokat vonnak el oktatási és kulturális intézményeinktől.
Szívből remélem, hogy azért képben van a csehszlovák múlttal kapcsolatban. Pozsonyi sortűz, Esterházy meghurcolása, deportálások és földterületek elkobzása még ma is. Falath Zsuzsanna, Gubík László, Dolník Erzsébet, Malina Hedvig, Tamás Ilonka, Boldoghy Olivér, Fehér István, igen ők mind jobban „élnek“. Lehetne mondani „vegetálnak“. Sorolhatnám a végtelenségig, diplomázott, vélelmezem tudatában van mindennek.
Korrekt leszek, s megadom a lehetőséget, hogy meggyőzze az ellenkezőjéről a felvidéki magyarságot, s megadom a lehetőséget, hogy egy előadás keretein belül érvekkel bizonyítsa igazát a tisztelt itteni magyarság előtt. Vonja kétségbe, amit a fentiekben leírtam! A Reviczky Ház nagyterme a rendelkezésére áll!
Parancsoljon. Elnézést pedig ne tőlünk kérjen, inkább a szüleitől!
Szűz Mária a lelkünkben, a magyarság a vérünkben! Hajrá magyarok, hajrá Felvidék!
(Urbán Zoltán/Felvidék.ma)
