Ezen a napon ismét rátekintek történelmi címerünkre, s benne a Tátra, Fátra, Mátra halmaira emlékeztető hármas zöld bércvonulatra. Él bennem a törhetetlen remény. És kimondom, leírom: a szétszaggatott ország minden szögletében érlelődhet a meggyőződés: trianoni ránk diktált országnál sokkal több a sokféleképpen megőrzött HAZA – 15 millió szívben. Ami szentháromságos Istenünk irgalmából MEGŐRZŐ HAZÁNK lett, s az is marad…
Nézegetem hazám mai címerét. Történelmi elemeket is tartalmaz. Csupa üzenetes szimbólumot. A Nagy Haza középkorig visszanyúló címer- és hontörténetéből figyelmemet a három halom, a szent korona, s az apostoli kettős kereszt köti le. Leginkább a hármas bérc, hármas halom zöld vonulata, a középső kiemelkedő íveléssel. Ma különös egybeesés tanúi lehetünk. Hiszen Szentháromság vasárnapja van. Az isteni tökéletesség, a legszentebb misztérium, a legsajátosabb keresztyén hitbölcseleti absztrakció és Isten valóságának kimeríthetetlen háromságában a felbonthatatlan létegység. S benne a harmonikusan felosztott sajátos tevékenység (az Atyáé a teremtés, a Fiúé a megváltás, a Szentléleké a mindent átható és megtartó szeretet) ünnepnapja. Elmélkedésemben óhatatlanul keresi a hármas szám a párját, így találtatta meg velem az isteni Szentháromság az országcímer hármas halmát.
Így kap sajátos, mély értelmet mindkettő. Felismerhetjük: az, hogy „annyi balszerencse közt,/Oly sok viszály után,/Megfogyva bár, de törve nem,/Él nemzet e hazán” (Vörösmarty Mihály), a Szentháromság Isten megőrző kegyelmének köszönhető. Minden emberi, uralkodói, hatalmi és nagyhatalmi, jó és rossz, sikeres vagy sikertelen törekvés, döntés ellenére és közben. Eszembe jut annak a skót reformátornak a mondata is, aki ellenfeleinek, akik azzal rettentették, hogy egyedül vagy az igazságoddal, mi vagyunk többségben, így felelt: „Istennel én mindig többségben vagyok. Soha nem egyedül, hiszen mindenkor velem van az Atya, a Fiú és a Szentlélek”. Ebben a roppant valóságos, trinitárius erőtérben íratta le velem a Szentlélek: Trianon nyomán szétszaggatott ország – mégis megőrzött haza, sőt megőrző haza.
Magyarságkoordinátáim őrizték bennem a Hazát mindmáig
Az országot szét lehet darabolni, fáj is bizony a térképre nézni, s látni, hogy a mai Erdély Magyarországnál is nagyobb, s a többi országrészre nézve is belénk jajdul a trianoni politikai térképészet brutalitása. Ezzel együtt, meg a gyermekkoromban otthon hallott, halkan és ritkán mondott Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában… nemzeti hiszekegy mondatainak könnyes vagy elcsukló hangú idézése, majd motorikus felemlegetése, aztán a „Tria-non, non, non, nem, nem soha!” szójátéknál sokkal több iskolai mondatfoszlányok Magyar Vilmos győri általános iskolai magyartanárom élményóráin megacélozták belső mérlegeléseimet a külső agyonhallgató történelemírás (tudatlanság) szándékossága ellenére. Olyannyira, hogy amikor az emigráció magyarságával 16 éves koromtól ismerkedni kezdtem, előbb svéd, majd kanadai környezetben, már nem csodálkoztam sokak szemléletének egységes summáján: a haza mindig több, mint az ország. Önvigasztalás, túlélési paradigma lett a mindennél világosabb történelmi egyszeregy.
Magyartanárom, a szülői ház délvidéki beszélgetései, az erdélyi szellemi portyák évtizedei nagyon mélyen belém vésték a hazakoordináták vertikálisan és horizontálisan emblematikus neveit és izzó hangulatait. Az így őrzött hazakép valójában sajátos főszerepet kapott magyarságtudatom formálásában. Az országnál egyre többet jelentő haza fogalma mind gazdagabb és differenciáltabb tartalommal töltődött fel. Kolozsvári, váradi, vásárhelyi és szabadkai, meg újvidéki beszélgetések írókkal, művészekkel, népi mesterekkel, tanítókkal és tanárokkal, lelkészekkel az alkotói helytállásról, a hazához hűséges áldozat- és olykor üldözésvállalásról. Esküvők, keresztelők erős magyarságunk ünnepi örömeiről, az újabb generációkra áténekelt, áttáncolt mély népi hagyományokról, temetések méltóságteljes búcsúztató szokásai az életerő, a tiszteletadás, a minden körülmények közötti-elleni önbecsülés és egymás megbecsülésének feledhetetlen eseményei voltak, léleklenyomatok egész archívumát teremtve.
Majd jött a szocialista átprogramozó intézet is, ahol Latinovits Zoltánnal, a színészkirállyal töltöttem három hónapot. Beszélgetéseink refrénje: A haza nekünk soha nem barna, kék, fekete, fehér, hanem mindig piros-fehér-zöld. És mindig több, mint az ország.
Felvidéki csodahangok ugyanerről
A mai kettős ünnep felidézi a bibliás összefüggéseket is. Például a hármas kötelék példabeszédek-beli képét (Péld. 4,9-12). Ami nemcsak az egyéni sorstárstalanság, az egyedüllét roskasztó biográfiáját idézi fel, hanem a nemzeti egyedüllét, társtalanság drámaiságát is. És a maradandó intést: „A hármas fonál, kötelék nem szakad el egyhamar”. Megint a hármas horgonyzottság. Hazának a Szentháromságban, Szent István országának az oltalmazó Istenben. A történelem által igazolt, Trianon előtti és utáni hazaértelmezések éppen erről szólnak: a szellemi-lelki szétszakíthatatlanságról. Meg Duray Miklósnak a Kárpát-haza eszményi, eszmei értékfogalomként használt szemléletéről. Amint minden nemzeti összetartozás napján felidézésre méltó 2018-as cikkében írta: „A haza nem szójáték, sem jelszó – Kettévágott életünkről, szétszabdalt tájainkról, hetedelt hazánkról” címen. Confessió ez a legteljesebb értelemben. Vallástétel a hazáról, a hazáért. Ennyit most idézzünk fel:
„»Neked két hazát adott végzeted, / Nekünk csak egy – volt!, az is elveszett!« Sokan sejtjük, hogy a haza többsíkú és többtengelyű lelki, érzelmi szerkezet, földrajzi, történelmi és társadalmi valóság, szervezésileg sajátosan működő, szellemileg tudatos, szerves rendszer. Van meghatározható szerkezete, mégis határtalan. Ezért egyszerre elvont fogalom, lelkiállapot, szellemi termék és tapintható anyagszerűség. Ha nem így lenne, Magyarország sem lenne, hiszen évszázadokig szinte nem volt, mégis létezett. Ha nem így lenne, a haza nem lehetne egyszerre a magasban és a földön, a földtani szerkezetben és a lélekben. Nem vallás, hit, mégis át van szőve annak valóságerejével”.
Trianon csűrcsavaros, már abszurd, néha tragikomikus tényszerűségéről ezt jegyezte meg: „Aligha találhatunk még egy helyet a világban a mi Kárpát-medencénken kívül, ahol elmondható lenne egy emberről: hat országban lakott, de sohasem költözködött”. Majd így folytatta és zárta gondolatmenetét: „A haza nem macskajaj. Nem állapot, nem futó érzés, de nem is a fasiszták terrorjának nyomása alatt kibontakozó „meggyőződés”. A szűkebb pátria nem haza: szülőföld. Az állam nem haza: szervezési körlet. Az ország: szerves történelmi egység. Ha nem szerves: tákolmány. A haza mindettől sokkal több. A haza érzelem, történelmiség, jogegyenlőség, polgári egyenrangúság, a nemzet sorsával való azonosulás és az emberi lét végéig viselt kötelezettség. Hazába beleszületni lehet, beköltözni nem. Hazatérni lehet, de hazát választani nem. Hazaáruló is csak az lehet, akinek van hazája. A haza bennünk épül vagy omlik”.
Váradi emlékeim – nemzeti bűnbánattartás napja
2017. május 20-án a felújított nagyváradi várban tartott magyar református egységfesztiválon, melynek mottója és vezérigéje Náhum próféta könyvéből szólt hozzánk Károli szép fordításában: „Őrizd a várat” (2,1), az a megtisztelő felkérés ért, hogy szóljak erről: MAGYAR EGYSÉG – SOLUS CHRISTUS-BAN! EGYEDÜL KRISZTUSBAN – ESÉLYEK, BUKTATÓK, REMÉNYEINK. Akkor is az örök koordinátákban próbáltam elmondani e kérdésben hömpölygő gondolatáradatomat. Nem volt könnyű önmagam terelőgátjává lenni. Miként ma, ott és akkor is szentháromságos dimenzióban tudtam csak elhelyezni a poszt-trianoni traumákat, amelyek a mai napig különös belső lelki folyamatokat gerjesztenek: legfőképpen a szülőföldelhagyást a fiatalabb nemzedékekben, mellyel csak a haza, de nem az ország elhagyhatatlanságát lehet szembehelyezni megtartó erőként. Az asszimiláció vakvágányával szemben még az anyaországi menedékkeresés is életmentőbb.
Surján László méltató válaszcikkében a Kárpát-hazáért tartandó nemzeti bűnbánati imanap gondolatára reagált igen erős támogató sorokkal. Miként a vallásszabadság tordai országgyűlési határozatával megelőzte Erdély az egész akkori világot, ugyanígy a gyulafehérvári országgyűlés meg azzal, hogy 1619-ben javasolta Bethlen Gábor fejedelemnek a nemzeti pönitencia, nyilvános bűnbánattartás napját. Tolnai István prédikátor uram gyönyörűen fogalmazta meg 1620-ban: közbűnbánati nap azért kell, hogy „mint kellessétek előmozdítsátok szerelmes Hazátokat, édes Nemzeteteket, Véreteket, a maroknyi Magyarságot, s ebben lévő nyáját a nagy Pásztornak, a Jézusnak”. Talán nem lenne haszontalan ezen kicsit eltöprengenünk.
Trianon emléknapján, sok évtizeddel ezelőtt Karinthy Frigyes a Kosztolányi Dezső szerkesztette „Vérző Magyarország – Magyar írók Magyarország területéért” című könyvben jelentette meg Levél kisfiamnak – Trianon emléknapjára c. írását. A szívszorító írást ezzel zárta: „Nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Ezen a napon ismét rátekintek történelmi címerünkre. Benne a Tátra, Fátra, Mátra halmaira emlékeztető hármas zöld bércvonulatra. Él bennem a törhetetlen remény. És kimondom, leírom: a szétszaggatott ország minden szögletében érlelődhet a meggyőződés: trianoni ránk diktált országnál sokkal több a sokféleképpen megőrzött HAZA – 15 millió szívben. Ami szentháromságos Istenünk irgalmából MEGŐRZŐ HAZÁNK lett, s az is marad…
(Dr. Békefy Lajos)
