Nem megyek bele a tudományos, és bibliai fejtegetésbe, de mint mindig emberekkel foglalkozó, embereket szerető, tisztelő lény – ember vagyok, sokat gondolkodom az emberi léten.
Vajon miért is vagyunk a világon?
Jut eszembe mindez így nyár végén, csak itt a szűkebb környezetemben, nem járva tengerpartot, világot, csak olykor lélekfeltöltő eseményen éltetem magam továbbélésem érdekében.
Még nagyon közeli „élmény” az emberek kalitkazárásba kényszerült próbája, amit oly jól viselt az emberiség nagy része, hogy képes volt még a legközelebbiek, a szerettei távoltartására is.
Hát ilyen az ember!
Parancsokat osztottak, s a médiavilág csak rémisztő hírözönei térdre kényszerítették az embereket – sokan áldozatai is lettek.
Mert miből él az ember? Híranyagból, szájról – szájra adott pletykából, esetleg tiltott információk megleléséből, s mindenből, ami a felszín, ami csak úgy jön a kütyükön, a drótokon, a képernyőkön, a filmekben. Nem kell gondolkodni, olvasni, pénzt adni könyvekre, mert mindenből csorog minden. S közben ’hallgat a mély’…
Hát ilyen az ember!
A legnagyobb tájékozódási hírforrás, híranyag: a facebook, a bulvár lap (hisz onnan mindent megtud egy átlag polgár), ki mibe halt bele, ki kivel él, ki kit hagyott el, de a legnagyobb politikusok életébe is betekintést ad,- sőt áldás a technikára -, még bele is szólhatunk mindenbe pl. a Fb-kon keresztül. A lábunkat sem kell kitenni, még arcképet sem, soknak még a nevét sem kell adni, de van véleménye, és azt nyilvánosságra hozza, akár dícsérőleg, akár szidalmazva, átkozva – s mindezt otthonról a fotelből. Hát nem csodálatos ez a mai világ?
Hát ilyen az ember!
S a mai ember igénye szórakozásra, pihenésre? A felsőbb tízezernek a pénztárcájától függ. A legcsodálatosabb világi dolgokat megismerheti, minél távolabb annál jobb. Az anyagilag szerényebbje megelégszik egy balatoni, vagy horvátországi olcsóbb, de pihentető strandolással, tengerbe mártózva hűsítéssel, s máris megvan a lista, hogy jól eltelt a nyár, nem maradtak le semmiről, alapon.
S aki itthon marad? Ó hát szórakozások tömkelege ömleszti városok, falvak rendezvényeit, eszem-iszom dáridó, buli, ingyen gulyás, nagy sztárok és kis sztárok, szóval minden igényt kielégítő szórakozási lehetőségek, színvonalas fesztiváloktól kezdve, a buli és parti rendezvényekig. Általában a legfontosabb hogy kaja-pia legyen, a többi meg jön utána magától.
Hát ilyen az ember, meg az átlagigény!
S persze van az emberi társadalomnak egy olyan része még, hogy őrzik a hagyományt, történelmi tudatot, a népi kultúrában, művészeti alkotásokban. Vannak még, akik élik és igénylik a vallási életet, a vallási közösséget, az egykori falusi, vagy akár városi kispolgári együttléti közösséget, Isten közellétét. Még mindig vannak ingyen tevő, nyüzsgő emberek, akik nem csak a maguk örömére teszik, hogy valami értéket, örökséget hagyjanak az utókornak, tisztelve ezzel múltat, és alapozni ezzel a jövőt. Na ez a fajta ember – közösség van letűnőben.
Hát ilyen az ember!
S ami fogyóban van: az kultúrára, művelődésre, értékekre szánt figyelem. Csak a legfontosabbakról: megszűntek a hazai magyar lapok,- nincs érdeklődés. Minimálisra csökkennek a kulturális intézetek nemcsak támogatása, de alkalmazottjainak száma, és a látogatottság. (Ha egy turistaközpontú kisvárosban, ahol nyaranta 10 ezer a látogatók száma, nincs nyitva csak hetente 2 x múzeum, galéria, stb), Ahol elfogynak a hagyományőrző felnőtt és gyermekcsoportok, ahol megszűnnek a sportszervezetek, vagy nem is voltak, ahol óvodákat csuknak be, mert a szülők cincálják a gyerekeiket a szomszéd faluba, mert nem tetszik az óvónő, polgármester, pap, stb.
Hát ilyen az ember!
S talán a legfájdalmasabb jajkiáltás! Az emberek hite, bizalma, emberben, de Istenben is kiveszőben, fogyóban van! Kiüresednek a templomok, a hitoktatók, fogynak a magyar papjaink, s a kevés közül is van akit elűznek, mert nem tetszik. Siralmas állapotban vannak egyházi központjaink (kivéve ahol a magyar állam segíti – s a legtöbb helyen). Felkapták ugyan a zarándokhelyek látogatását, de az oda vezető utat már nehezen viselik, mert imával kellene telnie. A zarándokhelyen még a templomba sem megy nagy része, a büfét, és a kaja központot keresik, meg a sok giccses árudát.
Mindebből, s a fenteikből is a legfontosabb a szelfi, az önmutogatás, hol mindenütt jártak.
Hát ilyen az ember!
Üresek a kultúrházak, a nemzeti ünnepek helyszínei, templomok, a könyvesboltok, a mező, a rét, és fájóan üresek falvaink házai, utcái, egymásra sem vagyunk kíváncsiak.
Valami nincs sehol!
S mindez amit leírtam úgy tűnik felvidéki specialitás – tisztelet a kivételnek! S hogy ne csupa szomorú hangulattal zárjam írásom.
Az ember egy csoda, csodára teremtette az Úr, amikor megalkotta. Mert benne van minden. Az élet minden szépsége. Az értelmi, érzelmi csodákon kívül, minden emberben ott van, amikor megszületik.
Csak ki kellene nyitni egy ajtót, a zárakat, s beengedni, és kiadni egymás és a másik iránt azt a sok-sok csodát, ami bennünk van. S nem volna szabad, hogy beszűküljön gondolkozásunk, elménk, érzelmeink egymás, a közösség, a család, a rokon a társ, a barát iránt. Meglátni a másikban a jót, a szépet, s ha Isten közelébe kerülünk egész mélyre, akkor lelkünk is kitárul, befogadja mindazt a csodát, amit tőle kaptunk és kapunk. Mert minden Tőle van.
Akkor más lenne az ember, más lenne a világ, és biztos a lelki nyugalmat is megkapnánk.
S más lenne az EMBER, a Homo Sapiens!!
S végül mindez e versben is meglelhető:
Johann Wolfgang Goethe:
Életszabály
Ha egy szép élet vágyát őrzöd,
a múlttal nem szabad törődnöd,
s mindig úgy tégy, ha veszteség ér,
minthogyha újjászülten élnél;
Mit akar? – kérdd meg minden naptól,
és minden nap felel majd akkor;
Tetteidnek tudjál örülni,
más tetteit tudd megbecsülni;
főként ne gyűlölj egy embert se,
s a többit hagyd az Úristenre.
Jutott eszembe mindez egy hosszú, forró nyárutón!
(DE/Felvidék.ma)
