Krénusz József élete a klasszikus zenéhez kötődött, négy évtizedig volt a New York-i Metropolitan Opera nézőtéri felügyelője. Az opera világában mindenki ismerte és mindenkit ismert. A 2011-ben megjelent Negyven év a Metropolitan Operában című közös riportkötetünkben a száz éve született világhírű operaénekesről, Maria Callasról is kérdeztem.
„Maria Callas-nak, a XX. század egyik leghíresebb énekesnőjének életét is a folyamatos tanulás és tanítás töltötte ki. Sokat köszönhet a díva tanárának, Elvira Hidalgónak. A spanyol koloratúrszoprán már az I. világháború előtt 1910-ben a Metropolitanben fellépett a Sevillai borbély Rosinájaként. 1924-ben ugyanezzel a szereppel tért vissza a Met-be, s egy évre rá Luciát énekelte Benjamino Gigli partnereként. Az akkori gazdag szopránkínálatban nem aratott kiugró sikert. Nyitott szemmel járt azonban a világban, s tapasztalatait később tanítványainak adta át. Kiváló ízlése volt, Rosinaként például az éneklecke-jelenetében saját választása alapján egy zarzuela-részletet adott elő. Hidalgo szeme csalhatatlan volt, amikor 1938-ban meghallgatta a dundi, szemüveges, tenyeres-talpas lányt, meglátta benne a jövő csillagát. Megemlíti, hogy Callas más tanítványainak óráján is szívesen jelen volt, s amikor ennek okát firtatta, Maria kijelentette: ’Azt figyelem, mit kell másként csinálnom.’
Krénusz Józsefnek dedikált fotó Krénusz hagyatékából (Fotó: Csermák Zoltán gyűjteménye)
Maria Callas, amikor botrányok közepette visszavonult az énekléstől, a tanításban keresett megnyugvást. Magyarországon is játszották Terence McNally-nek az énekesnőről szóló Mesterkurzus című darabját. A szakmai körökben vitákat kiváltó színművet három különböző rendezésben láttam. Az egyik szerepfelfogás Callas belső világát helyezte előtérbe: ’Nekem mindent el kell rejteni, nehogy megbántsanak.’ A másik a magányos, elhagyott nő alakját domborította ki. A harmadik alakítás Callas kettős életét hangsúlyozta: a sikeres díva és a magányos nő figuráját állította szembe. A darab, ha bulváreszközökkel is, de új megvilágításba helyezte az öregedő énekesnő alakját. A sikerre jellemző, hogy New Yorkban és Pesten is hónapokra előre elkeltek a jegyek.
Amikor Callas a Julliard Schoolban tartotta a mű alaptémáját adó mesterkurzusát, munkahelyem jóvoltából két alkalommal vettem részt rajta. Majd fél évszázad távlatából visszaemlékezve – a drámában leírtakkal ellentétben – csak jót tapasztaltam. Minden bizonnyal az élő legenda kisugárzása is befolyásolta véleményemet, de az órákról teli tarisznyával jöttem el. Meglepett a kurzusvezető határtalan türelme, ami aktív énekesként nem volt rá jellemző. Minden alakítást gondosan elemzett. Egy tizennyolc éves lány Tosca imáját hozta bemutatni, Callas nyugodtan végighallgatta, majd megjegyezte: ’Tinédzser Tosca nincs, Floria egy harmincéves híres színésznő, aki sok mindent megélt, szeretői voltak, sikerek, bukások szegélyezték útját. Te még csak a regényekből ismerheted ezt az életet. Énekelj inkább Rosinát, azt hitelesnek találja a közönséged is. Ha elszakad az előadó a megformálandó szereptől, annak csak kudarc lehet a vége.’ A mesterkurzus Callas számára felért egy jó előadással. Úgy érezte, hogy akik odajönnek, nemcsak tanulni akarnak, hanem céljuk az, hogy a szerep életük részévé váljon. Callas megszenvedte minden színpadon eltöltött percét, s ezt szentenciaként próbálta tanítványainak is átadni. Sokra tartotta a szövegkönyvet, úgy érezte, aki nem fogja fel a leírtak értelmét, annak az alakítása hiteltelen marad.”
(Csermák Zoltán/Felvidék.ma)
