Virtuális beszélgetés Mesterséges Intelligencia nélkül, Isten adta Szentlélek intelligenciával
Az enyhe hajlatú genfi Saint-Antoine dombocskára ma reggel is felbaktattam, időutazásos lelkülettel és lendületben. A rue Jean-Calvinon, egykori háza előtt lépkedtem a nagy református erődítménytemplom, a St. Pierre felé.
És találkoztam is vele, a francia szellemtörténet egyik grandiózus személyiségével, aki meg-megállt a kissé nedves, síkos, kopott kockaköveken. Tudtam, túl van már a reggeli készülésen, imádkozáson, Igére-hangolódáson. Utóda, Béza, a genfi eklézsia pásztora jegyezte fel, hogy Kálvin háza ablakából minden áldott reggel négy órakor már kiszűrődött a fény. Ekkor kelt fel, majd imaszőnyegére térdelve imádkozott, és Bibliát olvasott. Utána néha visszapihent.
Úgy tartotta, hogy az ima az a földi-lelki erőmű, ami biztosítja a napi hajtóenergiát életünkhöz.
Nagy művében, az Institutioban, a „Keresztyén vallás rendszere” c. kétkötetes munkájában mintegy 70 oldalt írt „az imádságról, mint a hit legfőbb gyakorlásáról, amellyel az Isten jótéteményeit naponta elvesszük”. Az emberek ezen legkiválóbb érintkezésmódját Istennel saját fogalmazású imákkal, meghitt kommunikációval gyakorolta. Néha ágyában fogalmazta meg imádságát, lapozta fel a lectio continuahoz, a folyamatos bibliaolvasáshoz a Bibliát. Versről-versre haladt, igemagyarázatot írt röviden ilyenkor. Egyik fennmaradt hajnali imájából idézünk:
„Istenem, Atyám és Szabadítóm, mivel tetszett Neked, hogy engem ezen az éjszakán kegyelmedből megtartsál, s erre az új napra juttassál, segíts nekem, hogy minden gondolatom, beszédem, cselekedetem tetszésedre lehessen.
Minden lépésem a Te tiszteletedre, testvéreimnek pedig üdvösségére váljék. Minden, amit ma megteszek, arra a célra irányuljon, hogy Téged szolgálhassalak, magasztaljalak. Segíts, Uram ebben engem!”.
Két magyar nevére is emlékezem – mondja Kálvin
Töprengtem, miként szólítsam meg soha nem látott reformátorunkat, akinek ezerféle, metszeten, festményen, ércben, kőben, fában, majd filmeken megőrzött képe úszott át emlékezetem monitorján. Aztán úgy döntöttem, választom azt a módot, ahogyan ő szólítgatta leveleiben a címzetteket:
Jó reggelt Domine Calvinus, Monseigneur Calvin! – Azonnal szavamba vágott: – Frere! Testvér! Bien? – Hálásan megköszöntem. Így folytatta: Honnan jön? – Hungáriából, Magyarhonból. – Érdekes. Várjon csak… Ismeri Gergely Belényesit? Járt nálam, hallgatta akadémiai előadásaimat, prédikációimat, lakott is egy ideig házamban, mint messziről jött peregrinus diák. S volt még valaki… Nahát, ezek a magyar nevek elég fogósak! Megvan! Krasznáról. Hogyan is hívták? Krasznai…Krasznai…megvan: Krasznai Kaprofontes Ferenc, aki hosszú levelet írt nekem. Előbbinek többször beszéltem arról, hogy az igehirdetés milyen fontos. De még fontosabb, hogy aki szól, az alaposan felkészüljön. Én fel nem mernék menni a szószékre készületlenül, bízva rutinomban eddigi közel kétezer prédikációm után. A semmiből ugyanis csak semmi lesz. Ma is hajnali négytől hatig erre a reggeli szolgálatra készültem. Napnál világosabb, amice, barátom: az igehirdetés a legnagyobb dolog a világon.
Az alázatos – szabad ember
A hallgatóságot Isten Igéje szabadságra neveli. Lelkileg, szellemileg, magatartásban szabaddá tesz minden törvényeskedéstől. De nem a rendtől és a fegyelmezettségtől. Ez az alázat szabadsága. Egész életünkön át csak alázattal járulhatunk Isten elé. Különben Ő nem tud adni nekünk semmit. Az alázatos szívben, szellemben nem csak gyönyörködik, hanem annak tud is adni minden nap valami újat, szent és megtisztító ismeretet. Itt Svájcban és Önöknél, Hungáriában is így működnek igazán a dolgok. Hungariáról azt hallottam, majdnem olyan szép ország, mint a mi Svájcunk. – Igen, igen, csak kicsit más. A végtelen rónák szépsége olyan, mint a tenger végtelenje. Istenhez szárnyal benne a lelkünk… – Sietnem kell, Domine Hungaricus, hétkor, 10 perc múlva már a St. Pierre szószékén kell állnom. És a pontosság nálunk angyali és polgári erény. Azért ezt még elmondom: aki komolyan veszi a készülést az igehirdetésre, az komolyan veszi azt is, aki hallgatni fogja. Minket a népünk, meg az angyali seregek és az Úr is hallgat. Háromszoros a felelősségünk. Jegyezze meg fiatal barátom: nem kell senkinek sem fényes retorikai teljesítményre törekednie, hanem a prédikációban hűséges tanúként kell az Isten által üzent tartalmat tovább mondani. Hűség, pontosság, egyszerűség… Ezek a genfi erények.
Az igehirdetés: életcél és életértelem felmutatása
Mózes ötödik könyve 6. fejezete alapján fogok ma reggel beszélni. Elmondom az Európa sok részéből ide sereglő diáknak és jóravaló genfi népünknek: hogy nézne ki, ha fölmennék a szószékre úgy, hogy előtte egyetlen pillantást sem vetettem volna a Könyvbe, s valami frivol beképzeltségtől vezérelve ezt mondanám: ’Na, ha már egyszer itt vagyok, biztosan ad nekem az Isten üzenetet, amit mondanom kell’. És ha e tévhitben mégis megpróbálnám, hogy ne olvassak bele a Szentírásba, ne gondolkozzam el azon, mit is kell mondanom, s alapos készülés nélkül, s annak alapos átgondolása nélkül, mit is akar Istenünk a Szentírás által ennek a népnek az építésére szólni, meg mernék szólalni, akkor arrogáns ember lennék.
Ekkor Isten bizonyosan összezavarná még az eszemet is. S ha bárki hivalkodóan vagy lebecsülő szóval okoskodna a Biblia, a prédikáció hallgatás és az igehirdetés ellen, annak mondja el, kérem Hungáriában is: az életben kellenek a mennyei koordináták. Ez pedig a Biblia és az igehirdetés iránytűje. Hosszú távon mind az egyéni, mind a közösségi élet biztosan eltéved ezek nélkül. Tudja, milyen nagyszerű értékteremtő eszköz az igehirdetés-igehallgatás? Nem is gondolunk sokszor erre! Lelki gyümölcsöt, biztos tartást, szilárd jellemet formál, egyént, családot, várost, Genfet, meg Budát teheti jobbá, de közvetlen anyagi haszna is lehet, ha jól csinálják.
Az igehirdetés hallgatása már szociális tett
Az igehirdetésre adott válaszként az adakozásra gondol, Domine Calvinus? – vetettem közbe – Szó sincs róla! Még a szociális segélyezésnek, felemelésnek is kiváló eszköze. Szociális tett! Tudja meg, a titkárom, aki gyorsíró is, francia menekült, úgy keresi kenyerét, hogy neki diktálom leveleimet. Gyorsírással lejegyzi prédikációimat is. Vagy 1500-at. Aztán kis olcsó könyvecske formájában kiadjuk, gyülekezeti tagok, presbiterek eladják, a bevételt pedig a menekültek és a közösségünk rászorultjai támogatására fordítjuk. Isten dicsőségére és felebarátaink földi szükségeinek, inségének enyhítésére. – Vigyázzon magára, az Úr őrizze és vezesse, ha nem találkoznánk. Hungária és Polonia, Magyarország és Lengyelország az evangéliumi hit keleti fellegvára. Védőbástyája. Nagy küldetésük van. Isten Önnel, Önökkel Domine Hungaricus.
Isten Lelke vezesse Önt továbbra is, Domine Calvinus, Frére Calvin…Mercie bien! – Nagyon köszönöm!
Ezen a februári szombat reggelen Kálvin János kora ellenére gyorsuló mozgással eltűnt a hatalmas templomajtóban, mintha repült volna. Szószékvonzásba, Isten-vonzásba került. Valósággal kicserélődött. A szószékre már angyalszárnyak vitték. Gyorsan közhírré akarta tenni azt, amit Urunk rábízott az Igéből. Mindent, amit csak a múló időben lehet. Hallgatói, meg a rászorulók lelki-testi építésére. Életvezetésként, lelki iránytűként. Az újhitű Európa várta, igényelte ezt tőle. És Jean Calvin nem okozott csalódást.
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
