Új hangok, biztos alapok – interjú Morva Mátyás prózaíróval

Május 28-án mutatták be Dunaszerdahelyen a Szlovákiai Magyar Szép Irodalom 2025 című antológiát, amely 37 felvidéki kötődésű szerző – írók és költők – válogatott műveit tartalmazza. A kötet 30 különböző Kárpát-medencei irodalmi lapban és online portálon 2024-ben megjelent írásokból szemezget, reprezentatív képet adva a kortárs szlovákiai magyar irodalom sokszínűségéről.

A válogatást immár második alkalommal Morva Mátyás fiatal prózaíró és publicista, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának választmányi tagja állította össze. Vele beszélgettünk mások mellett arról, hogy miképp zajlott az antológia szerkesztési folyamata, milyen elvek szerint válogatta a műveket, milyen kihívásokkal szembesült a munka során, és milyen szempontok alapján kerültek be az antológiába az ismert szerzők mellett új irodalmi hangok is.

Második alkalommal bízták meg az antológia összeállításával. Miben volt más ez a munka a tavalyihoz képest? Milyen új kihívásokkal találkozott? Milyen elvek mentén válogatta ki a műveket? Volt-e például tematikus, műfaji vagy minőségi szűrés?

2024-ben mondhatni bedobtak a mélyvízbe és noha megtisztelő kihívásként fogtam fel a feladatot, azzal kezdtem, hogy tüzetesen megnéztem a korábbi köteteket. A szóban forgó műválogatások története 2004-ig nyúlik vissza, eleinte ikerantológiaként jelent meg két kötetben, tehát külön a líra és a próza, később egyesült…

Tehát egy évvel korábban sokkal szorosabban követtem a korábbi kötetek irányvonalait. Az alapok természetesen másodjára is megmaradtak: az antológiában szereplő alkotók szorosan kötődnek a Felvidéken élő magyarság irodalmához; az adott év irodalmi lap és online felületen közzétett szépirodalmi megjelenéseinek áttekintése elengedhetetlen, elsősorban versek és kisprózák válogatása, de idén is van esszé és útirajz is a repertoárban.

Ami viszont változott: arra törekedtem, hogy az átfésült majdnem félszáz irodalmi folyóirat és online felület hasábjain felfedezett művek és alkotók közül mindegyik bekerülhessen, amely arra érdemes. Figyelembe vettem természetesen, hogy az év során mely szerző milyen sűrűséggel jelenik meg, ez a beválogatást és a beválogatott művek mennyiségét is befolyásolta.

A lírai alkotásokból általában véve több is helyet kaphat, míg a prózai művek esetében néhány kivételtől eltekintve általában egy fért be szerzőnként, éppen azért, hogy a 2025-ös szlovákiai magyar irodalom minél szélesebb horizontját vázolhassa fel a kötet. Tematikus megkötés olyan értelemben nem volt, hogy pld. a műveknek a Felvidéken kellene játszódnia, de általában véve a szépirodalom és határterületei jöhettek szóba.

A minőségre már önmagában az is egyfajta garancia, hogy a közölt műveket korábban olyan neves irodalmi lapok és online felületek szerkesztői is kellőképpen színvonalasnak találták a közlésre, mint az Alföld, az Élet és Irodalom, a Helikon, a Kortárs, az Irodalmi Szemle, az OPUS vagy a Magyar Napló.

Az antológia borítója

A válogatásban jól ismert szerzők mellett új nevek is szerepelnek. Hogyan fedezte fel ezeket a „hangokat”, és mit jelentenek az antológia egészének szempontjából?

A kötet elején feltüntetett névsort végigfutva valóban szerepelnek olyan nevek idén is, akik talán két évtizedre visszamenőleg majdnem minden évben olyan bőségesen és színvonalasan alkottak, hogy a beválogatást akkor sem kerülhetik el, ha akarják. Tőzsér Árpád, Tóth László, Fellinger Károly vagy Z. Németh István, hogy néhány nevet is említsek azok közül, akiknek tavaly is számtalan helyen közölték alkotásaikat, így bőven volt miből válogatni. Olyan szerző is akad, akitől líra és próza egyaránt bekerült.

Viszont ahogy a kérdésében rátapintott, kiemelten fontosnak tartom azt, hogy olyan szerzőket is megismerjek és elérjek az irodalmi lapok és felületek áttekintése során, akik még soha nem- vagy kevésszer szerepeltek az antológiában. Persze ehhez az is kell, hogy a publikált művek is színvonalasok legyenek, de ha ez is adott, már csak a kötet terjedelmi korlátai jelenthetnének akadályt – ezt idén sikerült fegyelmezetten betartani úgy, hogy minden alkotó helyt kapott, akit kiemeltem a listámon. Persze voltak néhányan, akik visszautasították felkérésünket és ez szívük joga, de azért sajnálom.

Visszatérve az eredeti kérdésre: az új arcok megjelenésének lehetősége számomra kiemelten fontos, hiszen – legalábbis az én szemléletem szerint, – az antológia célja nem az, hogy ugyanazt a 20-30 szerzőt mutassa be évről, noha ez is nemes feladat. Viszont minél tágabb a választék, amit a nyájas olvasók elé tárhat a kötet, annál jobb, azzal természetesen számolva, hogy a színvonal rovására ne menjen a szerzői létszám növekedése. Hirtelen becslésem szerint az alkotók húsz százaléka először szerepel az antológiában – műveik értékét számba véve, őszintén remélem, hogy nem utoljára. Például a tavalyi Pegazus-díjasok közül Kiss Bálint Béla, Durec Valéria és Balogh Ildikó vagy Havran Kati, akinek az Irodalmi Szemlében bukkantam rá a verseire.

Hogyan látja az antológia szerepét a szlovákiai magyar irodalmi életben? Mi az elsődleges célja e válogatásnak: lenyomat készítése, tehetségek felfedezése, esetleg „irodalmi kánonformálás”?

A szlovákiai magyar alkotókat alapvetően két szervezet gyűjti soraiba, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága és a BÁZIS egyesület. Noha a szóban forgó antológiát évről évre az előbbi szervezet jelenteti meg töretlenül, nincs olyan kritérium, miszerint csak a tagok vagy a szimpatizánsok közül lehetne válogatni. És azt hiszem, ez így van jól.

Fontos visszajelzés számomra, hogy mindkét szervezet tagjai közül szép számban fogadták el a felkérést a kötetben való szereplésre és mellettük valószínűleg akadnak olyanok is, akik egészen szorosan egyik társasághoz sem kötődnek. A lenyomat jó megfogalmazás és csak így lehet hitelt érdemlő. Ami a tehetségek felfedezését illeti, nem gondolnám, hogy kifejezett célja az antológiának, de kizárva sincsen.

A fiatal alkotók számára több irodalmi lap is tart fent rovatot, például az OPUS és az Előretolt Helyőrség Felvidék is; a tehetségek felfedezése talán elsősorban ezen rovatok szerkesztőinek hiánypótlóan fontos feladata. Ami az „irodalmi kánonformálást” illeti, alig egy év távlatából azt hiszem, nálam jóval szakavatottabbak sem próbálkoznának. Azt majd az idő és a társadalmi-kulturális helyzet dönti el, de abban azért reménykedem, hogy a beválogatott művek közül a legtöbb kiállja majd az idő próbáját.

Milyen volt a dunaszerdahelyi bemutató hangulata? Milyen visszajelzések érkeztek az esemény után – akár a közönségtől, akár a szerzőktől?

Ismételten nem maradt üres szék a helyszínen, az érdeklődők mellett a kötet szerzői közül is szép számban megjelentek, ezek mindig derűs és örömteli találkozások. A kötetbemutatót Hodossy Gyula, a SzMÍT elnöke nyitotta meg, majd Nagy Erika prózaíró beszélgetett velem, remek kérdéseket kaptam, hiszen Erika a kötet korábbi összeállítója, belelát a feladat valós buktatóiba és kihívásaiba.

Végezetül a jelenlévő költők egy-egy verset, a jelenlévő prózaírók pedig egy-egy oldalt olvastak fel műveikből a közönségnek. Sok pozitív visszajelzés érkezett és néhány jól átgondolt, konstruktív kritika és észrevétel is, utóbbiak inkább formai szempontokat illetően. Megerősítést kaptam a tekintetben, hogy saját elképzeléseim és szemléletem szorosabb követése jó irányba vitt, aminek igazán örültem.

Ön szerint milyen irányba tart a szlovákiai magyar irodalom? Változik-e a nyelvhasználat, a tematika vagy a műfaji preferencia a fiatalabb nemzedékeknél?

Néha azt érzem, hogy a szlovákiai magyar irodalom nem feltétlenül akar már szlovákiai magyar irodalom lenni. Az egészen fiatalokon is, akikkel a Grendel Lajos mentorprogram keretein belül dolgozunk mentortársaimmal, azt vesszük észre, hogy elsősorban a fantasztikum és a horror fogja meg őket; szépirodalmat, pláne szlovákiai magyart kevésbé olvasnak. A kárpát-medencei magyar irodalmi szintéren egyértelműen az erdélyi dominál és ez nem véletlen, olyannyira önazonosak, hogy az más területekre, akár Budapestre is kihat.

Mindazáltal a változás természetes folyamat, szélmalomharc volna kardoskodni ellene. Az is teljesen természetes, hogy a fiatalok nyelvhasználata megjelenik az irodalmi szövegekben, hiszen, ha igényes a mű ez nem a színvonal romlásához vezet, annál hitelesebb. A kortárs szövegekből gyakorta sugárzik az élményhiány, amelyet Gál Sándor is többször megfogalmazott. Enélkül pedig irreális volna elvárni az olvasóktól, főleg egy olyan korban, ahol a digitális és virtuális világ térhódítása fék nélkül tarol, hogy számba vegyék a felvidéki magyar irodalmat.

A 2025-ös antológia ugyanakkor üzenet és bizonyíték is: üzenet a Kárpát-medencei olvasóknak, hogy mi is itt vagyunk és van miről írnunk; bizonyíték a szlovákiai magyar olvasóknak, hogy még van saját irodalmunk. Az pedig, hogy lesz-e újra Grendel Lajos nagyságához mérhető írónk, még a jövő titka. Viszont attól tartok, hogy a szlovákiai magyar irodalmi identitás és hagyomány felkarolása nélkül aligha lehet.

Bartalos Nikolas/Felvidék.ma