81 évvel ezelőtt, augusztus 29-én tört ki a szlovák nemzeti felkelés. Ez ünnepnap Szlovákiában, hiszen a német megszállókkal a harcok akkor kezdődtek meg. Egy napra rá, augusztus 30-án a szlovák hadsereg egyik katonai parancsnoka, a dombóvári születésű Ján Golian alezredes 20 órakor bejelentette a szlovák nemzeti felkelés kitörését. Tehát, nem a 499 évvel ezelőtt elveszett mohácsi csatát, sem a kétszáz éve született Jókai Mór házasságának 177. évfordulóját (amit akkor botrányosnak érzett a közvélemény) nem ünnepelte ez a kis ország, hanem a félresikerült szlovák nemzeti fölkelését.
A jelző nem valami becsmérlő leminősítés kíván lenni.
A körülmények összjátéka folytán, nem sikerült az eredeti, optimális elképzelést valóra váltani és így az egész felkelés kudarcra volt ítélve. De erről 1989 előtt mélyen hallgattak.
A kommunista párt kisajátította azt, mindent a kommunisták és a partizánok, illetve a pásztorok csináltak – hibátlanul. A dicsőséges nép harcát mutatták be a „fasiszták” ellen, az, hogy a felkelést végül leverték, szinte mellékes szempontnak tűnt. Hiszen a fiúk a hegyekbe vonultak és ott folytatták győzelemmel végződő harcukat. A partizánok azután terrorizálták a lakosságot.
A kommunista narratívát szimbolizálta a Szlovák Nemzeti Felkelés Múzeuma épülete is, mely 1969-ben fogadta be az intézményt. A modern alkotás egy széles karimájú pásztorkalapot mutatott. Ezt a harcot „a nép”, a pásztorok – a kommunisták vezetésével – vívták meg. Apám mesélte, 1948-ig még arról volt szó, hogy mindent a Demokrata Párt tagjai csináltak.
1984-ben megjelent az sznf története 5 kötetben, összesen 3160 oldalon, de ez a munka kora kommunista torzításait hűen tükrözi. Ezt különböző szervezeteknek „illet” (tehát kötelező volt) megvásárolni. Így a Csemadok kassai szervezete is megvette. Kolár Péterrel együtt lapozgattuk.
Gyermekkoromban sokszor látogattam meg a régi tárlatot, mely az egykori városházán volt látható, s a felkelést mutatta be. Apámnak ott volt az irodája. Már akkor sem ment a fejembe, hogy ez a sok paraszt honnan szerzett nehéz fegyvereket, géppuskákat, gránátokat, bombákat, tankokat, páncélvonatokat, aknavetőket, repülőgépeket és mikor tanulta meg ezeket kezelni. Arról sokat prézsmitáltak nekünk, hogy a szovjetek légi úton ellátták a partizánokat minden szükséges felszereléssel és parancsnokokat is küldtek. Néhanapján az iskolába idős partizánok látogattak el, akik meséltek ezekről az időkről, de semmilyen érdekességre nem emlékszem. Osztálytársaimra sem volt ez semmilyen hatással. Lelkesedést nem mutattak ezzel kapcsolatosan. Utólag sem. Sok vicc keringett akkoriban erről.
Néha osztálykirándulásokon vettünk részt. A Beszterce környékbeli falvakban, konkrétan Mosódon a ganéjdombon német háborús sisakokat láttunk. Ma ezek kincset érnének!
Osztálytársaim egy este a tábortűzbe egy marék lőszert szórtak, amit a környéken találtak. A golyók a fejünk körül fütyültek, ropogtak, de még egy sátrat sem lyuggadtak ki. Az osztályfőnöknőnktől megkapták a magukét. Én is, mert az ő pártját fogtam, s társaimat jól letoltam.
A mai Bél Mátyás Egyetem épületei gyermekkoromban a pozsonyi Szlovák Egyetem Pedagógiai Karát képezték. Sokat jártunk oda. Az épület mögött egy nagy park volt, mely a kertmozival volt határos. Egy alkalommal az egyik fa gyökereinél rozsdás aknákat találtunk. Hogy lehet, hogy ezt senki sem vette észre két évtizedig!? Megosztoztunk rajtuk. Vagy kettőt haza vittem. Apám egyik ismerősével találkoztam hazafelé menet. Az égnek állt minden hajszála, amikor meglátott. Megkérdezte, mit viszek. Ócskavasat – mondtam. Később apám a közeli Beszterce patakba dobta ki azokat. Ott rozsdásodnak azóta is.
Gyermekkorokban a múlt még ilyen kézzelfogható módon is visszaköszönt. Két osztálytársam egy barlangban robbantani akart valamilyen háborús lőszerrel, de hála a Gondviselésnek, ez nem sikerült.
Szkeptikusan olvastam, hallgattam a sok hőstettről szóló beszámolót.
Apám elmondása szerint, egyik ismerőse a németek elől menekülve, a besztercebányai Árpád-parkon át rohanva, megbotlott és eltörte a lábát. Az egész felkelés alatt tehát lábadozott valamelyik pincében. Mégis a háború után, amikor találkozott vele, a zubbonya tele volt kitüntetésekkel.
A partizánok hőstetteire nem emlékszem, de rendszeresen tartottak nekünk előadásokat az iskolában a világháborús robbanóanyagokról. Nem álltuk meg nevetés nélkül, amikor az egyik előadó elmesélte, néhány fiatal a favágítóra tett egy aknát és fejszével próbálták azt kinyitni. A végeredményről nem kell beszámolnom, mert az tragikus volt.
A múlt tehát velünk élt anélkül, hogy ezt tudatosítottuk volna.
Közvetlenül a háború után Bihari Ödönre – aki jó grafikus volt – Besztercebányán rámutattak, hogy magyar. Teherautóra tették és éveket töltött emiatt Szibériában. Úgy megfélemlítették, hogy gyermekeit nem tanította meg magyarul. Azok halálukig nem tudják meg, hogy szüleik magyarok voltak. Amikor Zólyomban gyermekkoromban találkoztam vele, csontsovány volt. Az akkori magyarellenes hangulatot azóta sem emlegetik.
Besztercebányán persze minden évben nagy ünnepségek zajlottak. Minket, diákokat is kivezényeltek. Egyik alkalommal osztálytársam, a lumpenproletár családból származó Viktor Zubrik – később vízvezeték szerelő lett – vekkert tett a zsebébe, és amikor a csehszlovák himnuszt játszották, csengetni kezdett. A hang a tömegben szétterjedt, nem lehetett megállapítani, pontosan annak forrását. Ő más csibészségeket is elkövetett, de ezeknek sohasem lett számára hátrányos következménye.
Valamelyik besztercebányai ünnepségen egy kitüntetésekkel dekorált férfit egy részeg alak pofonvágta a város utcáján. In vino veritas? Mindenki iszkolt a helyszínről, nehogy tanúskodnia kelljen. Ez is sommás vélemény volt!
A huszadik évfordulóra maga Nyikita Szergejevics Hruscsov (1894-1971) szovjet első titkár is ellátogatott Besztercebányára. A város központi terén, az egykori IV. Béla téren zajlott az ünnepség. A gond az volt, hogy az enyhén lefelé lejtő tér felső részen egy Mária-szobor állt a várostorony előtt. Oda építették a dísztribünt, s azért a szobrot el kellett távolítani. A katolikusok háborogtak és küldöttséget kívántak indítani, hogy a szovjet pártvezetőnél tiltakozzanak. Apám csak nevetett.
Elmondta, szerencse, hogy a szobrot áthelyezték, mert akkor derült arra fény, hogy kövei elkorhadtak, s ha nem szedik szét, nemsokára összeroppant volna és elpusztul. Nem messze, egy szép helyen restaurálva állították föl, majd a rendszerváltás után visszakerült eredeti helyére.
Hruscsovra én is kíváncsi voltam és fényképezőgépemmel a tömegben sodródtam a tribün felé. Egy profi fényképész mögé sorakoztam föl, aki a körülötte álló embereket kérte, engedjék dolgozni és ne tegyenek kárt a drága optikájában. A háta mögött haladva tolakodtam közelebb. Csináltam néhány felvételt. Remélem, idővel majd előkerülnek.
Abban az időben látogatott Besztercére a kor sztárírója, Ilja Ehrenburg (1891-1967). Apám vezette körbe a városban. Franciául beszélgettek és apám utólag elismerőleg szólt róla. Pedig a szovjet világháborús sajtóban gyűlölködve ő uszított a németek ellen. Sok ember halála száradhat a lelkén.
Az ünnepségek alkalmával természetesen kénytelenek voltunk meghallgatni a kötelező „szentbeszédeket”, de ezek semmilyen hatást nem gyakoroltak rám. A szlovák hadsereg szerepét szinte elhallgatták.
De mi is történt valójában 1944 nyarán Szlovákiában? Ján Golian alezredes Besztercebányán szolgálva, egy titkos csoportot, vezérkart szervezett abból a célból, hogy náciellenes felkelést robbantsanak ki. A cél Csehszlovákia újraalakítása volt. Ez a csoport 1944 nyarán már szilárd alapokon állva, működött. Két tervet dolgoztak ki. Egy kedvezőt és egy kedvezőtlent.
Az első terv szerint, Kelet-Szlovákiában összehangoltan a Vörös Hadsereggel (VH), az ott állomásozó Kelet-szlovákiai Hadsereg megnyitja a VH előtt a Kárpátok hágóit, vagyis a Duklai- és Lupkovi-hágót, s az egy-kettőre elfoglalja/felszabadítja Szlovákiát.
A felkelés időpontját a hadi helyzet határozta volna meg. Amikor a VH közeledett volna a Kárpátokhoz, illetve elfoglalta volna Krakkót, akkor lett volna itt az ideje a cselekvésnek. Krakkó elfoglalására csak 1945. január 18-án került sor.
Azonban több körülmény sem tette lehetővé ennek a tervnek a megvalósítását. Az együttműködést a VH-val nem sikerült tető alá hozni. Sztálinnak nem fűződött semmilyen érdeke hozzá, hogy egy nemzet saját erőből szabadítsa föl magát. Felfogása szerint, ez a VH és a Szovjetunió nimbuszát csorbította volna. Nem kívántak a dicsőségben osztozni mással. De ahogy Márai megjegyezte, a szovjet katona nem hozhatott szabadságot, mert vele ő sem rendelkezett! Ennek a tervnek az volt a gyengéje, hogy a Kelet-szlovákiai Hadsereg állományából nem sikerült megfelelő parancsnokokat bevonni a szervezkedésbe.
A másik gond az volt, hogy a földalatti szlovák katonai vezetésnek az volt az érdeke, hogy Szlovákia kifelé békés, idillikus állapotokat mutasson, nehogy német beavatkozásra kerüljön sor. Azonban a partizánok, akik éppen ebben az időben kezdték éreztetni hatásukat, a kijevi központ utasításait hajtották végre és a szlovák földalatti parancsnokság kívánságaira fittyet hánytak. Feltűnési viszketegségben szenvedtek, nem bírtak tétlenkedni. Ráadásul 1944. július végén a kijevi ukrán partizánközpont kiképzett ejtőernyősöket küldött Szlovákiába azzal a céllal, hogy ott ezek a csoportok a leendő partizán-egységek vezérkarát fogják képezni. Ezzel a tervezett felkelés nem számolt, a kiküldött harcosok meg a felkelés előkészületeiről mit sem tudtak. A partizánok több helyütt kisebb összecsapásokat kezdeményeztek, fegyvert, lőszert és felszerelést zsákmányoltak, néhol értelmetlenül gyilkoltak is. A helyi német civilek közül is sokakat kivégeztek. Tehát háborús bűnöket követtek el.
A román átállás újabb lendületet adott a partizánok akcióinak. Peter Alekszejevics Velicsko partizánvezér ki kívánta robbantani a felkelést, hiába érveltek neki, hogy csak akkor kellene, ha a VH közelebb kerül a Kárpátokhoz.
Bekövetkezett az, amit a konspiráló katonák el akartak kerülni. Románia 1944. augusztus 23-án átállt a másik oldalra.
A németek, anélkül, hogy tudtak volna a felkelés előkészületeiről, meg akarták akadályozni, hogy a romániaihoz hasonló fejleményekre kerüljön sor Magyarországon és Szlovákiában, ezért a Kárpátokban szolgáló Kelet-szlovákiai hadsereget (két hadosztályt) ellenállás nélkül leszerelték, parancsnokát letartóztatták.
Ezzel a felkelés kudarcra volt ítélve. Október 28-án a maradék egységek a hegyek közé vonultak. Sokan haza mentek, mások fogságba estek. Két napra rá a győztesek Besztercebányán ünnepeltek. Jozef Tiso misézett és kitüntetéseket adott át. Az orgonán Hermann Höfle SS-tábornok játszott.
Apám mesélte, ezután a pedagógusokat arra kényszerítették, hogy igazoló bizottságok keretében, mindenki, aki utazni akart, meg kellett jelennie e bizottság előtt, amelyik megvizsgálta, szerepel-e a rendelkezésükre bocsátott listán. Ha nem, utazhatott, ha igen, feltartóztatták. Apám a listán sógora nevét találta meg, így megüzente neki, ne jusson eszébe utazni. De erről a listáról azóta sem hallottam, olvastam semmit. Apám kitalálta volna ezt a történetet? Ez aligha hihető.
A politikusok most is ünnepelgettek, élve a lehetőséggel, de ebben a történetben még mindig vannak fehér foltok, melyeket érdemes lenne feltárni.
Balassa Zoltán/Felvidék.ma
