Rendszeres opera- és hangverseny-látogatóként se szeri, se száma, hányszor csodálhattam meg Ferencsik művészetét. Emlékezetes volt például 1977 januárjában, amikor hetvenedik születésnapján vezényelte Mozart Figaró házassága című operáját, pazar szereposztással. A színpadon Melis György, Sass Szilvia, Kalmár Magda és Bordás György alakította a főbb szerepeket.
A másik nevezetes előadás Ferencsik János hattyúdala, az 1983-as Parsifal volt. A Mester már nagybetegen mutatta be a monumentális darabot, ami, ha jól emlékszem, öt előadást ért meg. A szereposztás itt is emlékezetes volt, Sólyom-Nagy Sándor, Szalma Ferenc, Polgár László és Faragó András neve szerepelt a plakátokon, s a nézőtéren természetesen egy tűt nem lehetett leejteni.
Már a Hungarotonnál szembesültem Ferencsik gazdag hanglemez-repertoárjával. Most e sorokat írva vettem elő az 1984-es komolyzenei katalógust, amiben 58 hanglemezt számoltam össze. E listán olyan remekművek szerepelnek, mint Beethoven szimfóniái, a Bartók összkiadás emblematikus darabja, A kékszakállú herceg vára felvétele, vagy Kodály Háry Jánosának albuma. A lemezek jelentős része már CD-n is elérhető.
2008 októberében Kocsis Zoltánnal, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar zeneizgatójával készítettem egy hosszabb interjút. Szóba került az Együttes története, s természetesen Ferencsik Jánosról is megemlékezett.
„Egy gerinces magyar úrnak tartom, aki tehetségét nem arra használta, hogy megkönnyítse az életét, hanem produkciókat vezetett. Egyénisége évtizedeken keresztül meghatározó volt a zenekar életében. Adjuk meg a császárnak, ami a császáré: nagyon sok jó előadás fűződik a nevéhez, komoly tradíciók kialakításában alkotott örökbecsűt. Például Richard Strauss Rózsalovagjának, vagy Bartók Concertójának, és Divertimentójának mai hangzását is neki köszönhetjük. A három Bartók színpadi mű előadásával is kitörölhetetlen nyomot hagyott a zenekar szellemében, ha a jelenlegi együttes az előbb említett Bartók-művekhez nyúl, mindnyájan érezzük, hogy az ő tradícióját folytatjuk. Nem igaz, hogy idegenkedett a kortárs zenétől, mert bizony Bozai- és Durkó-műveket is dirigált. Az ő érdeme, hogy élete alkonyán Wagner Parsifalja visszakerült az Opera repertoárjába. Ferencsik halála után vendégjárással próbálták pótolni az űrt, nem nagy sikerrel…”
Ferencsik neve igazi etalon volt nemzedékem számára. Sokszor hírt kaptunk a magyar karmesterek külföldi sikereiről. Egy korábbi könyvemben idéztem egy 1957-es információt, miszerint 67 magyar karmester dolgozott az Egyesült Államokban. A legnagyobbakról, Soltiról, Széllről, Dorátiról, Fricsayról nagyon sokat hallottunk, viszont nagyon keveseknek adatott meg, hogy művészetükben gyönyörködjenek. Nekünk szerencsénk volt Ferencsik Jánossal, gyakran láthattuk a pulpituson; kitörölhetetlen nyomot hagyott a magyar zenei kultúrában, s a zenebarátok emlékezetében.
Csermák Zoltán/Felvidék.ma
