Olvasom megrendülten és elgondolkodva a hírözönt, ami közzétette az író, jogász, magyarságkutató, a mindhalálig nyugtalan, protestáló dr. Drábik János halálhírét. 2026. január 4-én, a Budai Irgalmas Rendi Kórházban fejezte be földi zarándokútját. Az in memoriam írások felemlítik igazságkereső szenvedélyességét, a Leleplező folyóirat főszerkesztő-helyetteseként a magánhatalom és a pénzhatalom, a világméretű háttérhatalom ügyeinek, struktúrájának sokak által vitatott mélyelemzéseit.
Pályáján, mint oly’ sokakén az elmúlt 50-60 évben nem az egyéni zűrzavar hagyta lenyomatát, hanem a kor, amelyben igyekezett mind kiterjedtebben, az átlátás, megismerés szenvedélyével részt venni.
Nem csodálkozhat senki azon, hogy fiatal jogászként és tollforgatóként a KISZ KB Kulturális Osztályán, majd az Erőmű Beruházási Vállalat jogtanácsosaként több esetben részt vett a paksi atomerőmű építésével kapcsolatos moszkvai tárgyalásokon. Aztán hirtelen fordulattal 1980 környékén disszidált. Majd 1983-1993 között a Szabad Európa Rádiónál vezetőként dolgozott. Talán akkortájt ébredt fel, erősödött meg benne a legértékesebb örökség, a szellemi morál igénye. A belső tartás parancsszavára lépte meg ezt a nagy ugrást. Talán a szellemi morál belső felelősségtudatból fakadó önrehabilitációját is jelzi, hogy New York-ban is ügyvédeskedett. A ’90-es évek végétől a Magyarok Világszövetségében, és a Szent László Magyarságtudományi Akadémián alkotott. Az Országos Trianon Társaság elnöke, a Mi Hazánk Mozgalom tagja haláláig.
Élete idő lineárisán felülnézetből a nemzeti összefogást óhajtó, vágyó, ugyanakkor írásaival, elméleteivel sok vitát kiváltó, örök nyughatatlan, szuverén magyar alkotó ember pályaképe rajzolódik ki. És még valami. Valami lényeges. Amiről eddig sem hivatalos életrajzában, sem egyetlen megemlékezésben nem olvastam. Ez pedig
a protestáló, önfeláldozó családi ősminta, a reformáció cseh-morva hitágazatában mártírhalált halt, Pozsonyban könyveivel együtt nyilvánosan elégetett Drábik Miklós prédikátor meghatározó szellemgenetikai öröksége.
Erős protestáns erkölcsi örökség
Volt alkalmam többször is megtapasztalni Drábik János sajátosan „felpörgő”, a tények áradatával érvelő előadásmódját. Attól függetlenül, hogy tartalmilag mivel értettem egyet, mivel nem, személyiségének vulkanikus tüze, érvelési logikája, igazságkereső hevülete megragadott.
Történt egyszer, hogy a Független Újságírók Szövetségében vele együtt elnökségi tag voltam (az életvezetési rajzolatokban számomra is sajátos kitérőként). A Presbiter című lap főszerkesztőjeként meghívtam a FÚSZ elnökséget a soron következő közgyűlésre, amit a Magyar Református Presbiteri Szövetség minden esztendő elején a Károli Gáspár Egyetem Ráday utcai épületének dísztermében tartott. Meglepetésemre L. Gyöngyösi Zsuzsanna FÚSZ elnök mellett megjelent az ünnepi közgyűlésen dr. Drábik János is. Az ülés megkezdéséig még volt negyed óra. Beszélgettünk. Kifejezte örömét, hogy ebben a patinás teremben lehet. Hirtelen fordulattal elkezdte mondani: – Tudod, hogy nekem itt foglalt, de soha el nem foglalt helyem van? Kérdő tekintetemre így folytatta: –
Ősöm, Drábík Miklós, Mikuláš Drabík cseh-morva huszita lelkész Trencsén Vármegyében került kapcsolatba a reformáció korabeli magyar hitújítással. Azzal is próbálkozott, hogy öreg Rákóczi Györgyöt seregei előtt magyar királlyá koronázza.
Az ő útja Pozsony főterén, nyilvános megégetéssel ért véget. Pedig, de… – s akkor már nem tudtuk folytatni a roppant érdekes családtörténeti, egyben a korabeli osztrák-magyar világ virtuális felidézését. A családtörténet egyben protestantizmustörténet, nemzettörténet is. Valamit akkor és azóta is megértettem, értettem dr. Drábik János személyiségének mélyrétegeiből, viselkedéséből.
A múlt mély energiamezői a 20-21. századig hajtották a nyughatatlan, most már isteni nyugalomra lelt alkotó embert.
Mikuláš Drabík – Drábik Miklós szellemgenetikai utóhatása
Olyan jellemvonásokat vélek látni a két elhívásos ember, a protestáns hitvalló ős és a kései leszármazott között, amelyek hamar kirajzolódnak az életrajz olvasók előtt. Néhai Dr. Fabiny Tibor, evangélikus egyháztörténész a magyarhoni lutheránusság rövid történetéről írt könyvében megemlíti: „Az első prédikátorokat az 1671-es összeesküvési per során idézték be Pozsonyba, az ország akkori fővárosába. Köztük volt a 83 éves Drábik Miklós, cseh-morva prédikátor.
Drábik lázító iratait nem más, mint barátja és munkatársa, a nagy pedagógus, Comenius adta ki még 1577-ben „Lux in tenebris” cím alatt…
Amszterdamban jelent meg, Európa-szerte terjesztették. Mivel benne a szerző a Habsburgok közeli bukását jósolta meg, Drábikot magas kora ellenére kivégezték”. Fej-, és jószágvesztés, valamint könyveivel együtt történő megégetés volt az ítélet. A végrehajtás előtt kezét, amivel Bibliáját forgatta és újprófétai látomásait leírta, levágták, az igazságot hirdető szájából nyelvét kivágták. Igaz, a rettenet és a pálinkaitatás nyomán, a kényszer misszionálás hatására visszatért pár napra a szent római egyházba, de az ítélet végrehajtása elől nem hátrált meg. Úgy vélem, ez a mindhalálig az igazságért protestáló hit eleve elrendelte dr. Drábik János életútját is. Kudarcai sem vetették vissza ősét, őt sem földi pályáján.
Az sem tűnt el nyomtalanul a családtörténetből, hogy magas értelmiséginek számító ősapja Strážnice város bírája volt. Bíró és prédikátor ősminta működött Drábik Jánosban. 1628-ban Morvaországban II. Ferdinánd vallási üldözése, s a 30 éves háború kergették Magyarországra ősét, a Trencsén vármegyei Lednicére, a Rákócziak birtokára. A „kitérő” a 20. századi leszármazottban is ott van.
És a belső látomások sajátos megszállottsága, a szuverén jellem vállalása is. Prédikátor uram ugyanis egy éjjel (1638. február 23.) nem tudott aludni, imádkozott, fohászkodott Isten irgalmához. Egyszerre mintegy magánkívül észak felől nagy hadsereget látott jönni, hasonlóképp keletről is, és hangot hallott:
„Ne félj, ne légy türelmetlen! Én e seregeket küldöm ellenségeitek megrontására!”
Állította: a három személyű egy Isten szólt neki. Néha látta az Atyát, kezében tartva a földgömböt. Máskor a Fiút, szegekkel átvert kezeivel. Volt eset, hogy az Úr egész hosszú verseket diktált neki. Legkedvesebb reménye az volt, hogy ismét vissza tud térni hazájába és régi fényében fogja látni a cseh egyházat. Előbb a svédekben, később a Rákóczi-házban bízott, bennük látta az Úr választott eszközét. A 83 éves aggastyán még szálas, erős termetű férfiú volt, hosszú sűrű szakállal, magyarosan rövidre nyírt s elől üstökbe font hajjal, violaszínű hosszú ruhában, fekete posztó palásttal és selyem övvel, amely a papot jelezte. Mindez leégett róla Pozsonyban.
Az Úr, az Igazság, az Élet Ura előtt úgy jelent meg, ahogyan megérkezett az akkori világra. Reménységünk, hogy ugyanaz az Úr ugyanazt mondja dr. Drábik János hazatérő lelkének, a mindhalálig protestálás magas szellemerkölcsi 20. századi bajvívójának: „ Jól vagyon, jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután, menj be a te Uradnak örömébe” (Mt 25,21).
Soli Deo Gloria!
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
