Bolemant László legújabb kötete un café allongé / kiutak címmel jelent meg a pozsonyi Phoenix Polgári Társulás kiadásában. A cím után még három szót olvashatunk: „versek, képek, napló”. Azaz betűvel és fénnyel írt jegyzetek gyermekkori élményekről, a fotózás és a költészet iránti szenvedélyről, utazásokról, az ihlet pillanatairól.
Bolemant László első verseit az Irodalmi Szemle, a Kalligram, a Szőrös Kő, a Párizsi Magyar Műhelyben és a Katolikus Magyarok Vasárnapja című amerikai regionális lap közölte. A Nyugtalan indák című fiatal költőket útnak indító versantológia egyik szereplője, első önálló kötete 1996-ban a Start Könyvek 2. epizódjaként Üvegszálak címmel jelent meg.
Szeberényi Zoltán a Magyar irodalom Szlovákiában 1945–1999 című munkájában többek között ezt írja róla: „Ritkán szóló, halk szavú, szemlélődő költő, aki inkább felvillanásokat, mozzanatokat, mint tartós lírai állapotokat rögzít. Sokat foglalkoztatja a szavak szerepe a költészetben, s általában az emberi kommunikációban. Távol áll tőle a merész kísérletezés, a személytelenség hűvös világa; a környezet, az életét körülvevő valóság mozzanatait reflektálja változatos versszerűséggel.”
Első kötetmegjelenése után az Irodalmi Szemle szerkesztőségét odahagyva külföldön vállalt munkát, később Budapestre költözött. Költői ambíciói időközben nem gyengültek, az Üvegszálak után hét évvel újabb versgyűjteménnyel jelentkezett. Az AB-ART Kiadó gondozásában napvilágot látott Időszobrok már egy érett költő arcélét mutatta.
A tizenhét új verset harmincegy színes fotó illusztrálta. Vágyak, feszültségek, félelmek, csalódások oldódnak fel a versekben, a természet képei: köd, fák, folyótükör, madarak, dombtetők azok, amelyek a költőt az árnyak elriasztásában segítik. Az egymásnak ellentmondó érzésektől-érzelmektől felkavart-felzaklatott lélek segélyhívásai ezek, egy a Soho völgyét, Hamburgot, az Elba partját becsavargó fiatalember papírra vetett, egymásba csimpaszkodó, sűrűsödő sorai, majdan verssé növő-kovácsolódó impressziói, melyek végül – talán a felhőtlen gyermekkor vissza-visszatérő emlékeinek hatására – egy otthon, a szülői házban töltött esős-jeges téli éjszakáról szóló versben szelídülnek meg.
Bolemant László verseit az új, un café allongé / kiutak című kötetében is átlengi valami különös hangulat, valami szomorkás zeneiség, hűvös fuvallat, megmagyarázhatatlan borzongás. Vonzza s egyben taszítja az egyedüllét gondolata, a remekbe sikerült fotókon nincsenek emberek, arcok, mozdulatok. Ami van: fenség, hatalom, magasság és mélység, erő, háborítatlan nyugalom. Utak, kiutak. „Mindig egy-egy ajtó mögött tárulnak fel: amikor a küszöbüket átlépem, ismeretlen tájakra vivő ösvények labirintusába érek… a közönyt hátrahagyó megkönnyebbülés, s a hétköznapok nyomasztó ködétől való megszabadulás ígérete lebeg elmémben.” (kiutak) Háy János írja egy helyütt: „A mindennapiságból való kikerülés meglöki az ember agyát, nem megvilágosul, ezt hagyjuk meg a metatérben utazgató ezoterikusoknak, hanem világosabban lát dolgokat és problémákat.”
Az első versciklus, a térdig mintha a lélekre rászáradt kérgek lefejtésére tenne kísérletet. Egyfajta „elindulás előtti” pillanatok lenyomatai ezek, a hétköznapok nem illenek a szövegbe, a költő számára a nyitott jegyzettömb is afféle fényérzékeny papír, az utazás izgalma, a lassan emelkedő repülőgép, az ismeretlen arcok és városrészek hívják elő a verseket, talán csak egy töredéket egyszerre, egyetlen sort belőlük, de az már bőven megéri.
Az absztrakt formák életre kelnek, a mozgások irányt kapnak, az önmagukban értelmetlen és iránytalan vonalak képpé állnak össze. A fényképfelvétel elkészítésében – akár filmes, akár digitális technika alkalmazása esetén – a legalapvetőbb beállítás az érzékelőre jutó optimális fénymennyiség meghatározása. A költő lelke nem ismeri az automatikus expozíciót, szisztematikusan alul- vagy túlexponál, rengeteg élményt utólag próbál értelmezni, egy határozott mozdulattal berántja az olvasót a versbe, a vers űrébe, ahol „a kiragadott szavak: / szó-szatelliteket vonzanak, / hogy pályára állítsák, holdjaikként / fogva tartsák jelentéseiket.” Az olvasó szeme újra és újra belekap a versbe, saját lényével tölti ki a költő világának megnyíló szféráit, míg ismeretlen, új érzések, észlelések, impulzusok áramlanak vissza a tudatába.
A második ciklus évszakokon át cipel minket kikötőkből hotelszobákba, repterekről gyárudvarokba, suhanunk az idő emeletes autóbuszán, London, Amszterdam, Wales, Budapest, Pozsony, a wolfsburgi erdő szalad el az ablakon túl. Néhol a vízpartot is vonalzóval húzták, látjuk a városok földrajzát: mértani alakzatok, párhuzamosok, háromszögek és fix pontok hideg logikája, amelyeket néha váratlanul összeköt, kiradíroz vagy saját kedve szerint újrarajzol a versbe sűrített emlékezet. „S mértani testek között forgat már az ár.” Egy hosszú kávé egy forgalmas párizsi utcán, tolakodó szivarfüst, egyszerre felkavar és megnyugtat a tülekedés, az utcazaj, hirtelen láthatóvá válik a szöveg a tájban, a táj a szövegben, a jelentések csapdái, a szöveglabirintus, s a feladat: „átjutni rajtuk, úgy, hogy ne essen bajom”.
A harmadik ciklus a szál megtalálása, amely külső és belső hazával egyaránt összeköt, a hazatalálás mozzanatai Weöres Sándor, Berzsenyi Dániel, Csokonai Vitéz Mihály megidézésével, a negyedik versciklus egy haiku-napló, egy újabb hatalmas utazás a tavaszban Budaörsről Japánig, a nyüzsgő mikrokozmoszból a hegyoldali bambuszerdőbe rejtett faházig.
„Bolemant László költői világa olyan különleges tér, amely erős kommunikációs töltettel és specifikus megnyilatkozási formákkal bír, egy változó és egyben stabil tér, amely személyes és interaktív, izgató és egyidejűleg megnyugtató” – vallja verseiről a kötet szerkesztője, Jitka Rožňová. A gépészmérnök költő és műfordító kísérletező kedve újra a régi, tehetnénk hozzá, szívesen elbolyongunk újonnan felfedezett labirintusaiban, önkéntelenül is befejezetlen gondolatainak végére járunk, társaivá leszünk utazásainak, egy-egy csak rá jellemző kép, sor, szókapcsolat még sokáig megmarad bennünk. Ha a költészet életízesítő, „hálás lehet az, akinek a lelkét beszórják ezzel a sóval, egy-egy szemcse időnként megolvad, és némely szín beszivárog a testébe.”