Ismét egy látszólag jelentéktelennek tűnő esetről lesz szó, melyhez hasonló igen gyakran megtörtént sok más pedagógussal is. A tanítóba ugyanis megannyian beleköthetnek: az igazgató, a tanfelügyelő, az alapító, a személyzet, a szülő és a társadalom számtalan tagja.
Sőt, újabban a gyermek is. A pedagógus mára egyféle kirakatember lett, akit már-már mindenért felelőssé tesznek. Akit olykor porig lehet alázni, de neki vigyáznia kell minden szavára, véletlenül sem sérthet meg senkit. Ez vele jár a hivatással, mondhatják sokan. Igen, de baj csak az, hogy az esetek nagy százalékában a tanár ártatlan, nem követett el vétséget. A dolgokat mégis felturbózzák a kívülállók, ügyet csinálnak jelentéktelen botlásokból, csekélyke történésekből, mielőtt magával az érintettel konzultálnának. Ráteszik az emberre a bélyeget, amitől aztán évekig nem tud szabadulni. Mert nincs feloldozás, s nincs pedagógus-érdekvédelem, az oktató-nevelő ember nem kap védőernyőt.
Az iskola I.C osztályosai közt a tanító néni mint diák 1959-ben (Fotó: CSK archívuma)
No, de lássuk az én esetemet. Pontosabban nem is az enyémet, hanem megboldogult feleségemét. Mert vele történt a dolog, én csak védelmére keltem. Akkor ő Ipolyságon tanított, én pedig a szomszédos járásban, Ipolybalogon. Történt egyszer, hogy nejem a letanított órák után nagybátyja temetésére indult volna a szomszédos faluba. Hogy az autóbuszt elérje, 15 perccel előbb ment az iskolakonyhára, hogy ebédjét, ha lehet, elfogyaszthassa. Itt étkezett már évek óta, itt tartott időnként felügyeletet is. Feleségem az étkezőbe lépve megörült, mert látta, hogy a szakácsnők már elkészültek a főzéssel, s a nagy ételosztásig egy kis pihenőt tartva szórakoztak a lábasok mellett. Az is megnyugtatta, hogy rajta kívül a szomszédos iskola két tanítónője is ebédelt éppen akkor.
Gondolta, így nem tesz teljesíthetetlen kérést, ha az ételosztóknak elmondja, hogy temetésre menne a menetrend szerinti járattal, s szeretne most korábban megebédelni. Úgy látszik azonban, hogy a szakácsnők szívét semmi sem lágyította meg. Sem a gyászruha látványa, sem a szerény kérés: feleségem nem kapott ebédet. Arra hivatkoztak az illetékesek, hogy még nincs itt az ételosztás ideje. Nejem erre fel az ebédjegyet széttépve s a szemétkosárba dobta azt, könnyezve távozott az étteremből.
A tanító néni kedvenc diákjával az iskola előtt (Fotó: CSK archívuma)
Ám a dolog ezzel még nem fejeződött be. A személyzet jelentette az esetet a járási iskolaügyre, nehezményezve, hogy a dolgozó nőkkel szemben egy tanárnő így viselkedett, s ezzel bizony megsértette őket. Az osztályvezető aztán letelefonált az igazgatónak, kérve őt, hogy vonja felelősségre beosztottját, s kapjon tettéért megrovást. Erre fel én is közbeléptem, elmondtam, hogy az érintettel senki nem beszélt, és nem tudják, hogy történt az ominózusnak tartott eset. Elmondtam továbbá, hogy a pedagógusnak is van önérzete, lehet gyásza és problémája, amit szeretne megoldani.
Ehhez nem kapott segítséget és megértést, helyette megalázták őt. Helyzetének megoldásához csak egy kis emberségre lett volna szükség. Hiszen nem kért nagy dolgot, csak egy ebédet a kész ételből. Amiért előre megfizetett, s amiből már mások is kaptak idő előtt. Ő nem akarta a „dolgozó osztálynak” nevezett réteget megsérteni, mert maga is ilyen szülők gyermekeként nőtt fel. Szerencsémre az osztályvezető megértette aggodalmamat, most már tisztábban látta a dolgokat, s az igazgatót is megnyugtatta, hogy az ügy le van zárva, nem kell a megrovás hogyanján gondolkodnia.
A képek archív felvételek a szerző gyűjteményéből. (A szerző reprodukciói)
