Az idősebb kollégák bizonyára emlékeznek még azokra az időkre, amikor nem lehetett csak úgy kedvünk szerint átruccanni az anyaországba. Hiába volt útlevél a kezünkben, más is kellett hozzá. Például egy okmánybélyeggel ellátott fehér devizalap, amit csak az utazási irodákban lehetett beszerezni.
Az utazás korlátozásának az ezerkilencszáznyolvanas évek elején azonban egyéb módszerei-rendeletei is voltak. Például az, hogy Csehszlovákiából évente egyénileg csak kétszer mehettünk Magyarországra. Ez alól kivételt képeztek az ott tanuló diákok, a szolgálati vagy a Čedok nevű turistairodák által szervezett utak, kirándulások résztvevői.
A rendeletet később úgy lehetett kijátszani, hogy, ha volt az embernek elég pénze, bejelentkezett például egy pesti programra, aztán nem vett részt azon, hanem a megszerzett valutalap segítségével elment akkor, mikor neki kellett, illetve megfelelt. Azt is elfogadták, ha valamelyik állami szerv, intézmény rányomta bélyegzőjét a papírra, mert ez szolgálati útnak minősült, s még csak okmánybélyeg sem kellett a devizalapra. Persze ehhez nem lehetett soknak és gyakran folyamodni.
1986-ban az esztergomi Keresztény Múzeumban Ipolyi Arnold halálának 100. évfordulója alkalmából egy nagyszabású konferenciát rendeztek, melyre én is kaptam meghívót. Hiába kértem azonban a Csemadok akkori járási titkárát, hogy tegye rá bélyegzőjét a beszerzett devizalapra, nem tette meg. Pláne azután nem, hogy meghívómon meglátta a Keresztény Múzeum nyomtatványának fejlécét. DE láss csodát, a Járási Művelődési Központ igazgatója, Streška elvtárs rányomta papíromra a pecsétet!
Betettem hát kis aktatáskámba az akkoriban megjelent első könyvemből, a Honti barangolásokból tíz példányt, hogy majd elajándékozom, s adok a múzeumnak is belőle, hisz ott volt a könyvben az Ipolyiról írt első zsenge tanulmányom is. A párkányi kompállomás előtti vámnál az okmányok ellenőrzése után büszkém indultam volna az átkelő komphajóhoz, mire a szemfüles magyar vámos megállított. Kérdésére, hogy mit viszek, gyorsan feleltem, hogy szinte semmit, csak néhány könyvet ajándékba. Látta, hogy nincs nálam egyéb csomag, ennek ellenére félreállított, s kinyittatta nagy kíváncsisággal táskámat.
Tényleg nem látott benne csak könyvet, no meg a két szemüvegem tokját. Kivetette az okullárékat, s alaposan szemlézte a tokokat, vajon nincs-e bennük elrejtett forint. Miután nem volt szerencséje a keresésben, a zsebeim tartalmát is kirakatta, de ott sem volt más, mint a zsebkendőm s a lakásom kulcsai. Szinte látszott, hogy még dühösebb volt az eredménytelen nyomozás miatt, s mindenáron akart valamit találni, bele akart kötni valamibe. Végül a könyvek szúrtak neki szemet, azaz, hogy minek viszek ugyanabból majd egy tucatot. Felvilágosítottam, hogy ezeknek én vagyok a szerzője, s barátaimnak szeretnék ajándékozni saját művemet.
Az indulásra kész hajó kapitánya már tülkölt s kiabált, hogy nem várhat tovább. A vámtiszt végre kötélnek állt, s mondta: menjek, de várnak vissza is. Futottam a komphoz, s igen szégyelltem magam a sok utas előtt, hogy megvárakoztattam őket. De hát nem én tehettem a dolgokról.
Csak eszembe jutott még, mennyire vigyáztunk egymásra, és segítettünk egymáson mi magyarok már az átkosban is. A rendeletekre néha még rádobtunk egy lapáttal, nehogy elégedetlen legyen velünk a hatalom.
Annak viszont akkor örültem, hogy végül is jól éreztem magamat Esztergomban, sok értelmes emberrel találkoztam. S visszatértemkor mintha vámosom is megváltozott volna a párkányi oldalon. Kedves és előzékeny volt, még csak nem is ellenőrzött. Biztos volt ideje végiggondolni visszatérésemig a dolgokat.
