Az alábbiakban Fehér Csaba révkomáromi városi képviselő írását közöljük, amely jól példázza a nyelvtörvény kártékony hatását.
Alábbi írásomat kezdhetném Szent István – Imre herceghez írott intelmeinek VI. fejezetében található – a vendégek befogadásáról és gyámolításáról szóló uralkodói és atyai jótanácsával, miszerint „…az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. …”, e gondolatot és vele szemben álló történelmi tapasztalatot nem boncolgatva, mégis jelen nyelvi állapotainkat tekintve inkább tartom időszerűnek Széchenyi István Hitel című munkájában papírra vetett gondolatát: „Az egészséges nemzetiségnek pedig egyik főkísérője a nemzeti nyelv, mert míg az fennmarad, a nemzet is él, bármi sínlődve is sokszor – min errül számos a példa -, de ha egyszer elnémul, akkor csak gyászfűzt terem a hon, …”
Nyelvészek, történészek, politikusok kutatják, vitáznak, sőt (alkalmanként, egy-egy rendelet, vagy törvény kapcsán) figyelmeztetnek is, hol áll a magyar nyelv és nyelvhasználat ügye a Felvidéken. Bizonyára mindenki érzi, legalábbis azok, akik anyanyelvüket egyik legfőbb kincsüknek tartják – a magyar nyelvhasználati tér zsugorodását és hallja a tiszta magyar nyelvhasználat a többségében magyar lakta területeken belüli szórványosodását. Jókai Mór szülővárosának utcáin sétálva egyre gyakrabban hallhatjuk, ahogy fiatal magyar szülők, amíg maguk között magyarul beszélnek (sokszor az is teletűzdelve szlovák szavakkal), addig a kocsiban ülő, vagy mellettük totyogó gyermekükhöz kizárólag szlovákul szólnak. Különösen elszomorító, amint a komáromi szlovák iskolákból tanítás után hazainduló gyermekekről egymás közötti beszélgetésük alapján kiderül, hogy magyar nemzetiségűek, miközben a magyar iskolák egyre nagyobb gyermekhiánnyal küzdenek. Egyre ritkább az a komáromi kereskedő és szolgáltató, aki magyarul is hirdet cégtáblán és szórólapon egyaránt. Persze megteheti, hiszen egyre kevesebb az az öntudatos magyar vásárló is, aki ilyen helyen nem vásárol. Sokan voltunk, vagyunk, (de nem elegen) akik tiltakoztunk, tiltakozunk minden a magyar nyelvhasználatot korlátozó, hátrányosan szabályozó törvény, vagy rendelet ellen. De ma már egyre aktuálisabb kérdéssé válik az is, vajon tudunk-e tiltakozni, cselekedni – és ha igen, milyen eszközökkel – a sorainkat tizedelő nemtörődömség, önfeladás, vagy éppen árulás ellen. A tolerancia, legyen az politikai, kulturális, vallási, vagy nyelvi csak akkor működőképes, ha mindkét fél erkölcsi értéktárának része. Az egyoldalú tolerancia tulajdonképpen a toleráns fél erkölcsi győzelme mellett a szótlan fizikai vereséget jelenti. Fontos ezért, hogy okulásként minden olyan esetről szóljuk, ahol sérülnek az együttélés és a tolerancia erkölcsi és törvényi alapelvei.
Egy ilyen esetről szeretnék beszámolni. Komáromban, még a novelizált szlovák nyelvtörvény szeptember elsejei életbelépése előtt 2009. július 3-án, a Jókai Mór Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola Iskolatanácsa, melynek a Komáromi Önkormányzat által delegált tagja vagyok, igazgatóválasztásra hívta tagjait a Városházára. Az igazgatóválasztásra kapott egynyelvű szlovák meghívóval a táskámban siettem a választásra, többek között azzal a céllal is, hogy az iskolatanács elnökével tisztázom a csupán szlovák nyelvű meghívót. A terem ajtajához érkezve, még terembelépés előtt, neveket most nem említve elém sietnek azzal, hogy a teremben ül a Kerületi Iskolaügyi Hivatal küldöttje és, hogy az igazgatói pályázat az úriember rossz híre miatt csak „államnyelven” fog lezajlani. Úgy hírlett ugyanis, hogy az említett oktatásügyi szakember egy Komáromhoz közeli településen, mivel kétnyelven folyt le az igazgatóválasztás nem írta alá a jegyzőkönyvet, aminek eredményeként érvénytelen lett a pályázat. A terembe lépve vizuálisan most nem leírva, hogy miként ült ott ez az ember a megszeppent magyarok között, rögtön az elején sérelmeztem, hogy csak szlovák nyelven zajlik a választás. A készséges és toleráns iskolatanácstagok fordítottak neki, bár sérelmem tárgyát a kedvéért szlovákul is előadtam. – És Ő csak ült szótlanul, a szeme sem rebben. Akkor sem, amikor a törvény adta jogainkra hivatkoztam. Már-már szavazásra sikerült bocsátanom, az egyébként törvényben biztosított nyelvhasználati jogunk érvényesítését, mire kihívtak a teremből és arra hivatkozva, hogy ne hozzuk a pályázót kellemetlen helyzetbe és, hogy ne kockáztassuk meg a pályázat érvényességét, hagyjak fel törvényes jogunk érvényesítésével. Mivel nem akartam tovább feszíteni a húrt és láttam, hogy hangos véleményemmel tulajdonképpen szinte egyedül maradtam, de leginkább a pályázóra való tekintettel, és mert a Kerületi Iskolaügyi Hivatal küldöttjében szikrányi jelét sem láttam a megértésnek és a toleranciának, az eset jegyzőkönyveztetését kértem. Ezek után kénytelen voltam csak szlovákul végighallgatni egy magyar iskola igazgatói pályázatát. A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége elnökével történt egyeztetést követően kértem az eset kivizsgálását.
Zárszóként Jókai Mór gondolatát tolmácsolnám az Ötven év visszhangja című írásából: „Óh, te szép magyar nyelvem! Te hangzatos, erőteljes dallama az érzéseknek. De sok kárt tettél már ennek a mi nemzetünknek azzal, hogy olyan szép vagy. Szeretünk hangoztatni, gyönyörködünk benned, beszélünk hosszan és szépen – s aztán azt hisszük, hogy tettünk valamit.”
Szlovákiában az idén szeptember elsején életbelépett novelizált nyelvtörvény a nyelvhasználatban egyebek mellett a félelem légkörét táplálja, és lehetőséget teremt a magyar nyelv teljes kiszorítására, mint ahogy azt a fentiek mellett a Szlovák Posta által kiadott körlevél is bizonyítja.
Fehér Csaba
révkomáromi városi képviselő
Felvidék Ma
