Hogy miért és mitől lehet fontos egy kő? Sokféle válasz létezik, verseket ihlető válaszok. Ha csak Adyt vesszük a mindig visszahulló kő, a mindig hazatérő fiú szimbólumával, vagy Reményiket a maradó kővel… Ilyen maradó, maradandó köveket avattak szeptember elsején Párkányban, a lengyel-magyar barátságnak. Tudósításunkat már olvashatták, most a barátság történetét is megismerhetik Molnár Imre történész, varsói magyar diplomata és Jolanta Przewoznik levele jóvoltából.
Molnár Imre az emlékező gyülekezet szónokaként idézte fel, milyen köveket avatnak:
„A lengyel köztársasági elnököt, Lech Kaczynskit és kíséretét ért szmolesznki repülőgép katasztrófa híre nemcsak a lengyeleket, de az egész világot, s így a magyar közvéleményt is mélyen megrázta. Reánk nézve ez nem is történhetett volna másként, hisz a II. világháború utáni időszak legnagyobb lengyel nemzeti tragédiájának nevezett légi szerencsétlenség áldozatai között (a néhai Kaczynski elnök úrral az élen) sok olyan személyiség volt, akinek szívügye volt a magyar-lengyel barátság továbbépítése. Ilyen ember volt Andrzej Przewoznik, a Lengyel Nemzeti Harc és Mártíromság Emlékét Őrző Tanács miniszteri rangú vezetője is.
A vele folytatott szoros és baráti együttműködés, a közös munka, melyet töretlen kedvvel és szakértelemmel végzett, testvéri barátságot font köztünk. A sokat szenvedett lengyel nemzet történettudatának ápolásával, a nemzeti emlékezet ébrentartásával, a történelmi hagyományok jó gazdaként való ápolásával példát adott nekünk magyaroknak is arra vonatkozólag, hogy kell a hazát okosan, kitartóan szeretni úgy, hogy az mindenkinek a javára váljék. Bármilyen kéréssel vagy problémával fordulhattunk hozzá, valamilyen megoldási javaslattal, biztatással, mindig válaszolt.
A vezetése alatt álló Tanács nagy figyelmet fordított a magyarországi lengyel emlékhelyek (temetők, emlékművek) gondozására. Ezek közé tartozott a Párkányban, 2008-ban, az ő nagylelkű támogatásával felavatott III. Sobieski János emlékmű is. Szeretném, ha tudnák, milyen büszke volt erre az emlékműre. Amikor a szobor fényképét megmutattam neki azt mondta, hogy hasonló rangú emlékművet eddig még hazájában sem emeltek a nagy lengyel hadvezér-királynak, Sobieskinek.
Hasonló elkötelezettséggel, és anyagilag is támogatta a lengyelországi magyar emlékhelyek, katonasírok, a lengyel-magyar barátság kiemelkedő személyiségeinek és helyszíneinek megjelölését szolgáló kezdeményezéseket és kiadványokat, mert tisztában volt azzal, hogy a lengyel történeti hagyomány mily sok ponton kapcsolódik a magyar múlthoz, s erről publikációiban, előadásaiban rendszeresen megemlékezett. A II. világháború során Magyarországra menekült lengyelek történetéről talán ő tudott a legtöbbet. Erről a témáról több, általa összeállított tudományos igényű kiállítás és publikációi is eljutott Magyarországra. Ő volt az első, akivel 1997-ben végigjártam Dél-Szlovákia több magyarlakta vidékét is, hogy az 1939-ben itt is befogadást nyert lengyel menekültek egykori helyszíneit, hátrahagyott emlékeit felkutassuk. Meglátogattuk, s ő regiszterbe vette a Nagycsalomján, s az Ipolyszalkán eltemetett lengyel katonák sírját, az egykori menekülteknek otthont adó kaszárnyaépületeket. Akkor határoztuk el, hogy az említett településeket, az itt lakók őseinek akkori nagylelkű szeretetgesztusának emlékére emléktáblákkal kell ellátni. Ez a folyamat a tavalyi évben meg is indult, s a Gondviselés kegyének tartom, hogy az Ő tragikus halálával megszakadt folyamatot most a párkányban működő Limes-Anavum Regionális Honismereti Társulás, illetve a Csemadok országos szervezete viszi tovább. A Przewoznik miniszter úr támogatásával létrejött párkányi III. Jan Sobieski emlékmű, a mellette most felavatandó feliratozott emlékkövekkel (melyek a maguk nemében elsőként állítanak emléket ily módon e kiváló férfiúnak) immár együtt szolgálják Andrzej barátunk emlékezetes ébrentartását.
Ő azon kevesek közé tartozott, aki nem megosztó, hanem integráló személyiségként végzi szolgálatát. Nemcsak irányunkban mutatott nagylelkű segítőkészséget, de szorosan együttműködött más nemzetekkel, így az oroszokkal, ukránokkal, németekkel és a szlovákokkal is. A varsói felkelésben résztvevő és ott hősi halált halt szlovák katonák emlékműve, ugyancsak az ő támogatásával került leleplezésre a lengyel fővárosban.
Érdemes hát továbbvinni az ő hagyatékát azzal is, hogy hozzá hasonlóan, nem engedjük, hogy egyetlen életáldozat, egyetlen a haza szolgálatának nemes céljáért kiontott csöppnyi vér is a feledés homályába vesszen, bárhol és bármikor hullott is az a földre. Mert mulandó ideológiai divatok homokvárai helyett csak e vérrel, a mártírjaink hitével és áldozatával átitatott és megpecsételt igazság és hazaszeretet sziklájára építhetjük fel jövőnket.
Annyi jogunk van, amennyit kiharcolunk magunknak, hangzik a kisebbségben élők által jól ismert (Esterházy János-i) igazság, melyet magyar-lengyel párhuzamos sorsfordulóinkat szemlélve azzal folytathatunk, hogy utódaink létét veszélyeztetjük vagy tesszük vérszegénnyé akkor, ha lemondunk múltunk igazságának feltárásáról, értékeink megőrzéséről. Mert Kedves Barátaim: Kinek, kinek annyi jut a hazából, amennyivel azonosulni tud belőle, líraiban szólva, amennyit szeretni tud belőle. Azonosulni azonban csak a maradandó értékekkel lehet és érdemes. S hitem szerint a hazaszeretet (felebaráti szeretet egyik változataként), a hazáért hozott mindennemű áldozatvállalással együtt, ilyen maradandó értéket jelent. Jövőnk tehát, annyira lesz maradandó, olyan igaz értékeket hordoz majd, amilyeneket mi, ma élők a múltunkból megőrzünk és továbbadunk az utánunk jövő generációk számára. S ezzel lényegében nem teszünk mást, mint segítünk, nekik, az utánunk jövőknek jobban szeretni saját hazájukat.
Erre is tanít bennünket Andrzej barátunk földi pályafutásának és szolgálatának példája. Tragikus hirtelenségű eltávozta leírhatatlan veszteség és fájdalom a számunkra, és mi ezzel a fájdalommal együtt élve ígérjük neki, itt ezen a szent helyen is, hogy tovább folytatjuk azt a munkát, amelyet ő megkezdett. Biztosan tudjuk, hogy emléke és szelleme velünk marad, és segít majd eligazodni, s tovább járni a magyar-lengyel barátság ezer éve tartó közös útját.
Andrzej Przewoznik, családja és barátainak tábora nevében én is megköszönöm a Limes-Anavum Társulásnak (s minden további támogatónak), kettős emlékhely állítás nemes lelkű kezdeményezését, s munkájukhoz további erőt, rendíthetetlen hitet és kitartást kívánok.
Köszönöm, hogy meghallgattak!”-zárta beszédét Molnár Imre.
Levélben köszöntötte a szervezőket és emlékezőket Jolanta Przewoznik, aki férje, Andrzej Przewoznik munkásságára is emlékezett.
„Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ennek az ünnepségnek kiemelkedő jelentősége van a számomra. Ha az idő kerekét visszafordíthatnánk, ezen az avatáson ott lenne maguk között az én férjem is, és a reá jellemző határozottsággal most az Önök rendezvényének fontosságát méltatná.
Andrzej mindig is (az országon belül és az azon kívül élő) magyarok és a magyarországi lengyelek barátjának érezte magát. Tudom, hogy milyen lelkesedéssel támogatta kezdeményezéseiket, s milyen fontos volt számára közös történelmünk dokumentálása. A magyar-lengyel barátság egyik legfontosabb fejezetére, a II. világháború során a lengyel menekülteknek nyújtott magyar befogadás történetének feltárására, több évnyi kutatómunkát szentelt oda.
Szeretnék hát köszönetet mondani a mai napon mindazoknak, akik azon fáradoztak, hogy a magyar-lengyel testvériség és barátság itteni legszebb példájának, a Párkányba és környékére érkező lengyel menekültek befogadásának emléket állítsanak.
A mai emléktábla-avatási ünnepségnek számomra személyes vonatkozása is van: Értékes kifejezése ez a férjem emléke és hagyatéka továbbélésének is.
Hiszem, hogy mindez, méltó bizonyítékul szolgál a magyar-lengyel barátság megőrzése, illetve a magyarok és lengyelek között fennálló lelki rokonság továbbéltetése fontosságának is.
Isten áldja meg mindannyijukat!
Varsó, 2010. szeptember 1-én, Jolanta Przewoźnik
Felvidék Ma
