Csáky Pál eszmefuttatását (Schwarzenberg pedig „monnyon le”! – Felvidék Ma, 2011. január 28.) olvasva írtam egy e-mailt Csehországban élő, de mátyusföldi származású magyar nemzetiségű barátomnak, vajon kérvényezni fogja-e a magyar állampolgárságot, elvégre Csehországban nem kell semmilyen retorziótól tartania. Ő eléggé kiábrándító tényeket közölt velem, amelyeket most megosztanék önökkel.
Barátomról azt kell tudni, hogy már évtizedek óta Csehországban él, ahol családot alapított és munkahelye is oda köti. Csehszlovákia kettéválását követően (1993. január 1. után) választania kellett, melyik ország állampolgára kíván lenni. Amennyiben felveszi a cseh állampolgárságot, le kell mondania a szlovákról, erről még igazolást is kellett kérnie a szülőhelyéhez legközelebbi illetékes hivataltól. Jelenleg több mint 300 ezer szlovákiai származású, jobbára szlovák nemzetiségű személy él Csehországban, s ha cseh állampolgárok, elveszítették szlovák állampolgárságukat. (Szlovákiában akkoriban a nálunk élő cseheket nem kötelezték erre.) Emiatt Petr Uhl, aki a Husák-érában ismert cseh ellenzékinek számított és az 1989-es rendszerváltást követően is gyakran szerepelt a médiumokban trockista nézeteivel, tüntetőleg szlovák útlevelet kért az újonnan létrehozott prágai szlovák nagykövetségen. Végül elérte, hogy az 1999-ben elfogadott csehországi törvénymódosítás a szlovákok esetében kivételt tett, ami barátom esetében azt jelenti, hogy ha kérvényezné a szlovák állampolgárságot, nem veszítené el automatikusan a csehet, ha viszont történetesen magyar állampolgár is szeretne lenni, akkor a cseh állampolgársága abban a pillanatban megszűnne, amikor a magyar állampolgárságát megkapná. De vannak további furcsaságok is a cseh állampolgársági törvényben. Barátom jogászismerőse említette, hogy az 1993. január 1-je előtt született lánya, ha kérvényezné a szlovák állampolgárságot, akkor nem veszítené el a csehet, viszont 1994-ben született fiatalabb lánya, ha kérvényezné a szlovák állampolgárságot, akkor 18 éves korát betöltve azonnal elveszítené a cseh állampolgárságát. Ez már a diszkrimináció kategóriájába sorolható.
Természetesen nemcsak a szlovák állampolgárságot kérvényezők lehetnek „kedvezményezettjei” a cseh törvénynek, hanem vannak különleges léthelyzetek, amikor kivételt tehetnek. Történetesen azok az idegen állampolgárok, akik cseh állampolgárságért folyamodnak, nem kell, hogy lemondjanak korábbi állampolgárságukról, ha cseh állampolgárral kötnek házasságot, ha Csehországban születtek, ha ott élnek legalább 10 éve, ha valamelyik szülőjük cseh állampolgár, de az is lehet, hogy maga a cseh állam kéri fel az illetőt, hogy legyen az állampolgára (kiemelkedő tudós, sportoló, művész stb.). Schwarzenberg herceg több ilyen kritériumnak is „eleget tesz”. Ez az utóbbi lehetőség egyébként Magyarország vonatkozásában úgy is értelmezhető lenne, hogy a magyar állam felkéri a határain kívül élő magyarokat, hogy legyenek Magyarország állampolgárai!
Elmondható tehát, hogy Csehországban élhetnek olyan cseh állampolgárok, akik e mellett más ország(ok) állampolgárai is, de aki cseh állampolgárnak született, annak csak akkor lehet más állampolgársága is, ha házasságot köt egy idegen állampolgárral, vele annak hazájában él és ott megszerzi annak az országnak is az állampolgárságát. Később persze haza is költözhet, de az idegen állampolgárságáról nem kell lemondania. A törvény figyelembe veszi azokat az állampolgársággal kapcsolatos államközi szerződéseket is, amelyeket a kommunista Csehszlovákia kötött a Szovjetunióval, az NDK-val, Lengyelországgal, a Magyar Népköztársasággal, Mongóliával stb. Csehországban a közhivatalok betöltésénél valóban nem kizáró ok a kettős (esetleg: többes) állampolgárság, sőt cseh állampolgársággal nem rendelkező személy is volt már miniszter a Fischer–kormányban. Úgy tűnik, a ma hatályos szlovák állampolgársági törvény figyelmen kívül hagy számos olyan helyzetet, amellyel a cseh törvény számol. De én azért nem lennék olyan biztos abban, hogy ha egy „kárvallott”, szlovák állampolgárságától megfosztott személy a nemzetközi emberjogi bírósághoz folyamodna panaszával, automatikusan pert nyerne a szlovák állammal szemben. Az Európai Unióban sok mindent szigorú előírások szabályoznak, de éppen az emberi és a kisebbségi jogok betartása (és betartatása) körül sok a homály, még a vállalt kötelezettségeket sem hajlandók alkalmazni az egyes tagállamok. Éppen azokban a kérdésekben nem tudunk egyről kettőre jutni, amelyek számunkra létfontosságúak.
A magyar kormány már hónapok óta a médiatörvény miatt kényszerül Canossát járni, a nemzetközi sajtó egy része csökönyösen napirenden tartja az ügyet, amivel nem is lenne baj, ha más, a magyar médiatörvénynél jóval nagyobb horderejű és már hatályba lépett jogsértő törvényeket is ilyen módszeresen támadná (pl. a szlovák államnyelvtörvényt). Szlovákiában még magyarok is akadnak, akik a magyar kormányt okolják, hogy Szlovákiában a Fico-kabinet olyan „ellentörvényt” terjesztett be a parlamentben, amely súlyos szankciókat helyez kilátásba azokkal szemben, akik más ország állampolgárai kívánnak lenni. Bezzeg senki sem bírálja Horvátországot, Romániát, Szerbiát stb., ahol hasonló szellemű állampolgársági törvény van hatályban, mint Magyarországon, és persze Ausztriát sem állítják pellengérre amiatt, hogy szükség esetén a dél-tiroli osztrákok jogainak védelmezőjeként lép fel. S ha már Dél-Tirolt hoztam szóba – amelyet anno Mikuláš Dzurinda külügyminiszter Ausztria tartományaként emlegetett! –, meg nem állhatom, hogy ne utaljak arra a körülményre, hogy autonómiáját évtizedeken át tartó politikai harccal érte el, s ennek lényege nemcsak a következetes két- és háromnyelvűség, hanem mindenekelőtt az, hogy az ott befizetett adók 90 százaléka visszakerül a tartományi költségvetésbe! Egyebek mellett ennek köszönhetően is prosperál. Az pedig egyenesen elképzelhetetlen, hogy a helyiek beleegyezése nélkül Olaszország más vidékeiről toborzott olaszok beköltöztetésével megváltoztassák az egyes dél-tiroli települések nemzetiségi összetételét, mint ahogy az napjainkban pl. a Csallóközben a szlovákok egyre nagyobb méreteket öltő „letelepedésével” történik. De ez már túlmutat az állampolgársági törvényen, bár attól teljesen nem vonatkoztatható el.
A szlovák politikusok nem szívesen hallanak nyugat-európai autonómia-modellekről és az autonómia kifejezést szitokszóvá degradálták, az autonómiát emlegetőket pedig már-már kriminalizálták. A szlovák állampolgársági törvény módosítása során kialakult helyzet számomra azt is jelzi, hogy a szlovák társadalom még nem fogta fel, hogy milyen államok közössége is az Európai Unió. Mint uniós állampolgárok, mi szlovákiai magyarok anyanyelvünkön pályázatokat írhatunk, beadványokkal fordulhatunk különböző uniós hivatalokhoz és intézményekhez. Szlovákiában azonban a magyar nyelvet másodrangúnak tekintik, bár legyünk önkritikusak: valójában mi nem élünk a jogainkkal és hagyjuk, hogy másodrangú maradjon.
Végül egy kérdés: 1945 után a Felvidéken sok százezer magyart megfosztottak állampolgárságától és hontalanná tették őket. Ezért még eddig senki sem kért bocsánatot. Most ismét azzal fenyegetnek bennünket, hogy elveszítjük állampolgárságunkat, amennyiben egy másik ország állampolgárságáért folyamodunk. Ennek a vesszőfutásnak mikor lesz vége?
Lacza Tihamér, Felvidék Ma
