A táborok elindítója, főrendezője és szervezője a Csemadok volt. 1991-től, megalakulásától kezdődően a feladatot átvállalta a Szlovákiai Magyarok Folklórszövetsége, illetve annak titkára Farkas József és a mindenkori elnöke lett a felelős szervezője. A Folklórszövetség, – melynek elnöke voltam – szervezésében elmélyült a Csemadok által előzőleg létre hozott kapcsolat főleg Magyarország, de Erdély és más országok felé is.
A táborokat mindenkor a programgazdagság jellemezte. Az 5. évfolyamtól zenészek képzésével bővült. Az átadandó anyagot az oktatók mellett minden esetben az adott tájegység meghívott hagyományőrzői (táncosok, zenészek) is bemutatták, illetve segítettek az anyag és a stílus elsajátításánál. Igaz, hogy ez jelentősen megemelte a tábor költségeit, de amíg sikerült megfelelő szponzorokat és társrendezőket találni, addig ez vállalható és megoldható volt. Alkalmanként társrendezők voltak a Csemadok KB, az SzK Iskolaügyi és Kultúrügyi minisztériuma, az adott hely, ahol a tábor megvalósult (Zselíz, Nagyfödémes, Dunaszerdahely, Komárom) önkormányzata és annak szervezetei, Magyarországról az Illyés Közalapítvány, a Magyar Művelődési Intézet, a Csehországi és Szlovákiai Magyar Kultúráért Alapítvány, segítők voltak a külföldön élő táncos barátaink pl: Sebők Géza és Mária Svájcból, Franz Klaus Münchenből, Tetsuo Masunaga Japánból, valamint az alkalomról alkalomra beszervezett magánvállalkozók. Több esetben a táncosait, zenészeit jutalomként kiküldő táncegyüttesi fenntartó szerv is átvállalta táncosai, zenészei költségeinek térítését.
A X. jubileumi táncház és népzenei tábor megszervezésére 1997-ben a 43. Országos Kulturális Ünnepély keretében, annak beépített szerves részeként, Gombaszögön került sor. Az ötlet, és az új színhely megfelelőnek bizonyult.
Ügyes szervezéssel és jó propagálással reméltük a tábor hamarosan gyökeret ereszt ezen a helyen is. A színhelyileg érintett Szalóc Csemadok helyi szervezete is nagyon lelkesen támogatta a kezdeményezést, amely az első évben már mintegy száz résztvevővel valósult meg. Az egész heti értékes oktatások mellett kiemelkedően egyedi megoldást jelentett a Szádvárborsán (Borzova), a hagyományáról akkor már messze földön ismertté vált és híres fennsíki gömöri faluban megrendezett táborzáró táncház.
Kár, hogy a szombatra meghirdetett Országos Kulturális Ünnepély esti műsora a rossz idő miatt elmaradt, mert igazában ez is segítette volna kialakítani a tábor jellegzetességét. Abban az időben országos méretű fesztiválhoz kapcsolt és hagyományőrző faluban megrendezett záró-táncházzal rajtunk kívül egyetlen Kárpát-medencében rendezett táncháztábor sem büszkélkedhetett.
A résztvevők létszámát figyelembe véve a táncház- és népzenei táborokból az 1992-es ’93-as, és ’94-es években rendezettek voltak a leglátogatottabbak.
Az az időszak a népművészeti kollektívák szervezettségének nagyon pozitív ideje volt, pl. a Szlovákiai Magyarok Folklórszövetségének 1227 igazolvánnyal rendelkező, tagdíjat fizető tagja volt. Ez egy olyan állandó tagsági bázist jelentett, amelyre építeni lehetett. A kilencvenes évek végére ez a szervezettség, sajnos, már jelentősen csökkent. Az SZMF ma már talán nem is létezik, avagy csak a hagyományaiban és a nevében. Kár, mert segítségével jelentős állami anyagi támogatáshoz jutottak a népművészeti kollektíváink. Igazában abban az időben, abból a támogatásból sikerült a táj- és stílushű viseletkészletüket megalapozni. Sajnos ezt is, mint a Szlovákiai Népművelési Intézet nemzetiségi osztályának megszüntetését „fájdalom” nélkül tudomásul vettük, – vagy talán észre sem vettük, és hiányát a mai napig nem érezzük, legalábbis nem lázadozunk miatta.
A magyar iskola tornatermében. Zselíz, 1991 (Fotó: Takács András)
Az emberek a számukra kedves, értékkel bíró tudás megszerzéséért mindig is tudtak áldozni. A tánctanulás, a „”táncházi tanítás” is évszázados múlttal bír. Győrffy István emlékezik meg az első „tánctanfolyamról” a Nagykúnsági krónika c. művében (Bp.1941). Ő a XIX. század első felének nagy verbunktáncosáról, Egres Kis Lajos verbunkos káplárról és az ő első „ táncháztáboráról” ír. Részlet az írásból: ”…Lajos fiatal legényként csapott fel katonának, és kiváló tánctudásának köszönhetően lett híres-nevezetes verbunkos káplár. Abban az időben még verbuválták, különböző furfanggal, látványossággal toborozták, nem pedig hatósági rendelettel sorozták a katonákat. Aztán 1848 után hazakerült Turkevére, s mivel sokan szerették volna eltanulni a táncát, támadt egy ötlete és hírt adott mindenfelé az országba, hogy … háromhetes tánctanfolyamot nyit. Mindenki, aki részt akar venni, Péter-Pál napján kaszával jelenjen meg az ő kevi portáján/…/, mikor megérkeztek a legények röviden közölte velük, hogy a tánctanítás aratással lesz egybekapcsolva. A három hét eltelt/…/A legények közül ki megtanult táncolni, ki nem tanult meg/…/Aki nem tanult meg, a következő nyáron megismételte, megismételhette a tanfolyamot.”
A táncház- és zenetáborok esetében is így tapasztalhattuk, „aki megtanult táncolni, zenélni az a következő évben már elmaradt”, vagy csak a szabadtáncolásokra, táncházi estekre jött el, aki nem tanult meg, vagy csak tökéletesíteni szerette volna a tudását az újból jött. Sokan „vándorútra” is elindultak. Járták a magyarországi, az erdélyi táncháztáborokat, táncháztalálkozókat.
Folytatjuk.
(Takács András/Felvidék.ma)
