Miközben Aich Péter: Szegény iskola! 4/4 című cikk megállapításainak nagy részét jónak tartom, felhívnám a figyelmet egy általam tapasztalt újabb tünetre, amivel jó lenne szélesebb körű elterjedése/elterjesztése előtt alaposabban is foglalkozni.
Nevezetesen arról van szó, hogy a vegyes háztartásokban gyakori az a szokás, hogy a szülők mindegyike anyanyelvén beszél gyermekükkel. Az ilyen háztartásokban már közel sincs szó „konyhanyelvről”. Ugye emögött a szokás mögött az az érvelés húzódik meg, hogy a szlovák nyelvet könnyebb úgy megtanítani egy gyermeknek, ha azt úgy ismeri meg, mint egy hozzá közelálló személy anyanyelvét. Nem vagyok nyelvoktatási szakember, viszont azt azért világosan látom, hogy közel sem erről, vagyis a nyelv tanulásról, sokkal inkább a nyelv váltás sunyi előkészítéséről van szó.
Valamit ki kellett találnia technikai műveltséggel rendelkező réteg beetetésére is. Ezek számára ugyanis tapasztalati tény még ma is, hogy műszaki területeken ugyanúgy lehet érvényesülni „gyengébb” szlovák nyelvismereti alapokkal is- ergo nem feltétlenül az államnyelv ismerete a garancia az érvényesülés rögös útján, ebből egyenes úton következik az a logikus döntés, hogy nem kell a nemzetiségi iskolát tragédiaként felfogni, lehet nyugodtan azt választani. Arról persze nagyokat hallgatnak ezek a „tanácsadók”.
Hogy honnan, milyen környezetből, milyen indokok alapján vált ez az elgondolás ilyen elfogadottá? Kétségtelen, hogy eredeti környezetét az anyagi „boldogulás” végett elhagyó vándorok számára ez a fajta érvelés kifogástalan, célszerűnek látszó döntés. Ugyanakkor arról már nem szokás cikkezni, hogy pl. az Angliába kivándorolt munkakereső önszántából elhagyta szülőföldjét, s egy olyan helyen próbál új életet kezdeni, ahol anyanyelve teljesen idegennek számít, s csak véletlenszerű használatára nyílik alkalom. Ezzel szemben pl. a szlovákiai szülőföldjén maradó nagy többség még a mindenféle „hivatalos” indoklásba öltöztetett kényszerítések ellenére is úgy éli le életét, hogy csupán és kizárólag a hivatalokban van szüksége a szlovák nyelvre, egyébként nem túl gyakran van rá szüksége.
Nos ezt a réteget kívülről nehéz befolyásolni, ezt csak belülről lehet. Erre a „nemes” célra kellenek az Angliába készülők elvei, ill. azok népszerűsítése, terjesztése. Arról már nagyokat hallgatnak ezek a szakértők, hogy az anyanyelv hiánya sokkal nagyobb károkat okoz általános műveltséget érintő területeken, mint amennyi haszna van a nyelvismeretből. Magyarán szólva az ilyen nyelvi képzettségű gyereknek sokkal nagyobb probléma eldönteni, hogy 3 egyenlő-e 2+1-gyel , vagy rovná sa.
Ugye Lorenztól fogva tudjuk, hogy az elsődleges élményeink mennyire meghatározóak, mennyire nem mindegy milyen úton, milyen feltételek között szembesülünk a környező világ megismerése/megértése során. Azt elfelejtik hangsúlyozni az ilyen nyelvi szakértők, hogy a populáció nagyobb részének sokkal fontosabb, mondhatni elemi érdeke, hogy egyetlen nyelven kapjon elsődleges információt, s mentesüljön olyan dilemmáktól illetve azok tisztázásától, hogy az a valami ott az udvaron az most fa, vagy strom?
Hogy a látszólagos „gazdagság” hajszolása bizonyos hátrányokkal is jár, amiről a kinek az érdeke elv alapján beszélnek, vagy hallgatnak az érintettek. Sajnos az a helyzet, hogy miközben elnézően viszonyulunk az ilyen anyanyelv nélküli generációkat nevelőkhöz, elsiklunk afölött a semmiség fölött, hogy így sok helyen még konyhanyelv sem lesz a magyar, hanem lesz ugyan egy konyhanyelve a gyereknek, de lesz egy más garázsnyelve, vagy kertnyelve, de anyanyelve az nem lesz még akkor sem, ha az édesanyja következetesen mindig egy és ugyanazon a nyelven szól is majd hozzá. Most már csak arra kell válaszolni, hogy kinek jó ez? Az egyik lehetséges válasz: Az államhatalomnak. A másik válasz inkább kérdés: A gyereknek?
Varga Lajos, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”34502″}
