Olvasgatom a különböző témákat érintő magánvéleményeket, majd belefáradva a sok „szakértő” sokszor követhetetlen érvelésének még a térben és időben való elhelyezésébe is, egyszer csak azon veszem észre magamat, hogy már megint egyfajta bosszúság kerít hatalmába.
Bosszankodásom oka, hogy már megint hagytam, hogy csőbe húzzanak, komolyan elhittem, hogy van egyféle alapigazság, amit meg lehet tudni. Aztán eszembe jutnak olyan feltételek, amelyeknek a társadalomtudományok még csak a közelébe sem férkőznek: ezek közül első helyen említeném az egzakt módon való ellenőrzés lehetőségét, második helyen a mintavételen alapuló elméletek alapvetően hibás elfogadottságát, valamint az igazság kritériumainak teljes kuszaságát.
Nos, ilyen körülmények között bárki, bármit állíthat, nagyon nehéz bebizonyítani még azt is, hogy téved, arról már nem is beszélve, hogy hogyan lehetne bebizonyítani, hogy akivel egyetértek, annak igaza van, vagy legalább nem téved nagyot. Bár már a „kis” tévedés, valamint ellenpólusként a „nagy” tévedés emlegetése is egyfajta abszolút sületlenség, mert egyrészt mi szerint lehet a mértékről ítélkezni, másrészt ha már tévedésről van szó, akkor talán már mindegy, hogy az kicsinek minősíthető-e, vagy nagynak? Bárhogy is forgatom a dolgot, mindig ott kötök ki, hogy lehet-e bizonyítani, hogy valakinek valamiben igaza van, vagy azt, hogy téved? Félreértés ne essék, a bizonyítás személytől, a körülmények sokszínű és változatos lényegétől független folyamat, melynek során a vizsgált objektumot az igazság kritériumaival összemérve, eljutunk a kezdettől a folyamat végén várható ítélet megszületéséig, mely szerint a vizsgált objektumunk megfelel az igazság kritériumainak – ergo emberi ítélet szerint igaznak fogadható el.
Itt jut eszembe csupán példaként, hogy attól magyarnak minősülök-e, ha gyermekeim, egytől egyig mind magyar iskolába jártak? Ettől én magyarabb vagyok-e annál a képzeletbeli pedagógusnál, akinek gyermekei szlovák iskolába jártak? Van ezzel kapcsolatban egy-két észrevételem. Egyrészt én nem ismerek ilyen ellenpéldaként állítható magyar pedagógust. Másrészt, ha mégis létezik ilyen ellenpélda az mennyire mérhető össze velem, akinek gyakorlatilag nem volt mit mérlegelnie, mivel lakóhelyemen magyar iskolán kívül más nincs, az ellenpélda lehetőségeiről pedig egy szót nem olvastam. Másik „zavaró” körülmény, hogy feleségemmel mindketten talán magyarok vagyunk, ezért nem létezett indíték a szlovák iskola választására, s ugyanúgy nem tudom, hogy az ellenpélda ezen a téren milyen „feltételek” között hozta meg döntését. Nehogy valaki azt gondolja, hogy erőszakkal találok ki mindenféle „enyhítő” körülményt! Bizonyítékul némi családtörténelem: Hárman vagyunk testvérek. Hármunk gyermekei közül kettőnké jártak magyar iskolába, nővéremé és az enyém. Bátyám gyermekei szlovák iskolába jártak. Ha csak ezeket a tényeket veszem figyelembe, akkor nővérem és én bizonyára magyarok vagyunk, bátyánk meg nem. Árnyalja a dolgot, hogy nővérem és saját gyermekeim Búcson nőttek fel, itt élték iskolaköteles korukat. Bátyám gyermekei viszont Késmárkon élték meg ugyanezt a korszakukat. Érdekes, ha e nagy távolság okait vizsgáljuk. Ha úgy képzeletben összejövünk, akkor csupa búcsi születésű, sógornőm és sógorom is falunkbéli, alapjában véve „tiszta”magyar családokról beszélünk. Nővérem közgazdász végzettségű, a helyi mezőgazdasági szövetkezetben dolgozott, én pedagógus vagyok, s leghosszabb ideig itthon dolgoztam. Bátyám katonaorvos, mivel a búcsi alakulatot még a monarchia felszámolta, ill. létre sem hozta, s ezt a mulasztást sem Csehszlovákia, sem Szlovákia nem számolta fel, így került bátyánk Késmárkra az ottani alakulathoz. A kb. 300 km-es távolság lehetetlenné tette a napi bejárást, így Késmárkra költöztek. Mindezek ismeretében nem tartom magamat magyarabbnak bátyámnál, s hiába próbálna ebbéli véleményemben bárki is megingatni. Azt hiszem verekedés támadna közöttünk, vagy ahhoz közeli hangulat, ha bátyámat a gyerekek iskolái alapján szlováknak, vagy szlogyarnak minősíteném, s ezt a tévedést másoknak sem ajánlom elkövetni.
Most jutok el végre oda, ahol a körkép vizsgálódásának lényege kezdődik: Ki a magyar? Hát én is ezt kérdezném kedveseim, hogy ki is a magyar?, Ki minősíthető magyarnak? Olvastam én már nagyon szigorú és kemény feltételektől a legszabadosabbakig mindenfélét, ám még mindig nem tudom észérvekkel igazolni, sem azt, hogy magyar volnék, sem azt, hogy nem vagyok magyar. Mármost, ha ez nekem nem sikerül, nehezen sikerülhet bármely kívülállónak, mert azért saját magamról a legmegbízhatóbb és legteljesebb információkkal mégis csak én rendelkezem. De rendben van, fogadjunk el olyan feltételrendszert, mely szerint egy kívülálló eldöntheti, hogy magyar vagyok-e, vagy másféle náció. Amíg idáig nem jutottunk el, addig a fogyunk-e, vagy gyarapodunk, beteg-e ez a népcsoport, vagy nem szorul „gyógyításra”, ezek csupán költői kérdések, nincs különösebb értelme velük foglalkozni.
Tehát a végkövetkeztetés: fogtak-e balekot a blogírók vagy sem?
Valószínűleg igen is meg nem is. Ugye ez a bizonytalanok klasszikus semmitmondása. Azért még sincs ez teljesen így. A dolog lényegét tekintve (magyar vagyok-e, vagy sem) talán mégis előbbre jutottam egy keveset már attól, hogy a kiváltó okoktól függetlenül ezen törtem a fejem s nem máson. Másrészt viszont nem hiszem, hogy ezzel érdemi mértékben hozzájárultam volna a kérdés közösségi megválaszolásához, mivel a kutyát sem érdekli, hogy xy mit gondol erről vagy arról, mivel egyrészt vannak ennél sokkal fontosabb kérdések, amelyekkel foglalkoznunk kell, másrészt nincs olyan fórum, amely eldöntené, hogy érdemlegeset gondoltam-e vagy nem érdemes velem foglalkozni. Tehát nem marad más lehetőségem, mint a paradicsom ültetvényem ápolása terén: csinálom legjobb tudásom szerint, aztán a felsőbb hatalom majd eldönti, hogy én egyek-e paradicsomot, vagy a molyok, vagy a gombák.
Varga Lajos, Felvidék.ma
