Eljön majd az a léthelyzet a földön, amikor elmúlik minden, ami múlandó: emberek, családok, nemzetek. Kihalnak még a temetők is. Vége szakad a homokórák diktatúrájának vagy szelíd figyelmeztetésének a vissza nem fordítható időre, élethelyzetekre. Eljön majd az a léthelyzet a földön, amikor az idő is elmúlik, minden hordalékával: a hazugságokkal, emberirtó háborúkkal. S a rafinált gyilkosságokkal terhelt napoknak is vége szakad.
Az egész bűnhistória, amit véres tollal és könnyekkel írtak ezredéveken át Káin fiai, lányai, mind semmivé lesz. A percek elperegnek, s ami, Aki megmarad, az nem más, mint az Örök Isten, s az Ő örök Fia, akik országának soha, de soha nem lesz vége. Mert csak Istenünk beszéde marad meg örökké (Ézs 40,8), trónja és királyi széke mindenha fennmarad (Zsolt 45,7, Zsid 1,8). Aki azon ül, Ő a „vagyok, aki vagyok” (2Móz 3,14), a nunc stans, az állandó most, az örök jelenlét. Az Ő országának valóban nem lesz vége. Hallelujah!
Mindez, s még annyi minden más is eszembe jutott ezen a reggelen. Nemcsak az egyházi év utolsó vasárnapjaként köszönöm meg ezt Uramnak, Istenemnek sok millió protestáns testvéremmel együtt, akik ma az örökkévalóság napján ünnepelnek. A győztes Krisztus-királyt ünneplő sok százmillió katolikus testvéremmel is felemelem imáimat és boldog vagyok, hogy az idők csúcsán nemcsak a lehangoló elmúlás szürke ködét látom, hanem látom feltündökölni annak a Krisztusnak a tiszta lélekfényét, amit ezernyi hegycsúcs szerte a világon és milliárdnyi hívő szív ragyog vissza Őhozzá.
Luther imádságának igaz és szép szavával: „Úr Jézus Krisztus, Te kedves napfényem, ragyogj szilárdan fölöttünk, s ne hagyd, hogy sötét felhők és zivatarok árnyai eltakarjanak Téged. Sem azok, akik a nappalt éjszakává borzasztják körülöttünk. Törd át szépséges fényeddel az összes felhőt és vihargomolygást. Őrizz meg minket a napok során, hogy ne a sötétség diadalmaskodjék felettünk, hanem a Te szépséges ragyogásod…”.
Ennek a reformációi tiszta evangéliumi fényt sugárzó wittenbergi imának az emelkedettségével kívánok mindenkinek áldott felemelkedést az idők és történések csúcsára, fel, Istent látó és láttató magasságba örökkévalóság vasárnapján is!
IDŐ ÉS ÖRÖKKÉVALÓSÁG – LÉTED STOPPERÓRÁJA ISTEN KEZÉBEN
Olyan jó, ha az ember fiatal korában Isten Lelke vezetésével nem csak ifjúságának vétkeit gyűjtögeti, hanem a szent tudományra is gondja van, a scientia sacra-ra (Hamva Béla). Leveszem polcomról a múlt század legkiemelkedőbb református teológusának, Barth Károly svájci hittudósnak tanítványaként élt és alkotott Otto Weber kiváló dogmatikus kétkötetes hatalmas munkáját. Fellapozom roppant világos rendszeres tanítása üdítő lapjait. Az Isten és az idő, az Isten szabadsága és az időről, az örökkévalóságról írt magvas tanításait.
Így jutok el az egyszerű, Weber által sugallt igazságig: maga az Örökkévaló Isten az, aki Krisztusban kilépett örök létezéséből, egyedül Ő és Szent Fia ma is és mindaddig, amíg lesz idő a földön, rangosítja fel, Ő a érték- és mértékadója, élő értéke, oka és célja minden földi időnek.
A bibliai látásban nincs szöges ellentét idő és örökkévalóság között, nincs ellentmondás az örök Isten és az időben testet öltött Fia, Jézus Krisztus között sem.
Ezért fogalmaz így Weber: az örökkévalóság nem időtlenség, nem időn kívüliség. Az örökkévalóság maga a földi idő, földi létünk és hívő életünk célja, amint az Örökkévaló „van”, létezik öröktől fogva mindörökké. Örök Atyaként Fiában belép az időbe azon a titokzatos, világtörténelmi, sőt üdvtörténeti mélységű betlehemi éjszakán, szalmaágyban foglal helyet egyszerre ott és a mi életidőnkben is. Látja gyermekecske alulnézetből az evangéliumi történet csúcsát. Meg azt, ami a földi időn kívül várja. Időben lakozása, földi harminchárom éve felminősítette a planetáris időt az egyhangú hömpölygésből a vissza nem térő találkozások sorsfordító tisztásává. Tágas térséggé, ahol örök életünk nagy esélyeként Istennel találkozhatunk. Múló időnk minden pillanata így Isten-esélyes.
Amiként másutt Weber megjegyzi: az idő, az időnk, az életidőnk nem a semmi felé folyik egyhangúan, hanem az örökkévalóság felé árad. Sőt: az Örökkévaló Isten, mennyei Atyánk felé. Isten adja a kezdetét, mint aki ott létezik egyéni létidőnk kezdetén lelki stopperórával kezében, ráírva nevünk betűivel. S Ő adja meg a végét jelenlétében, amikor létidőnk stopperóráját megállítja. Ő igazából létidőnk alfája és ómegája, de egyetlen maradandó tartalma is. Hallelujah!
AZ IDŐ VÁNDORAINAK DRÁGA HITBELI HAGYATÉKAI – AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG JÓ ÉDESSÉGEI
Nem véletlen, hogy Kálvin atyánk jó 450 éve Genfben elmélkedve a nyers, durva idő, a kronosz múlásán eljutott a kairoszos szemléletig. Mindent, de mindent, a hegy csúcsáról, az egyszerre időbeli és időn túli Krisztus, és Atyja, Örökkévaló Istenünk felől kezdett el szemlélni. És mérlegelni, minősíteni, értékelni. Aszerint lett számára minden gondolat, emberi szó, királyi jellem vagy jellemtelenség, látszat és valóság, hugenotta szorgalom és hithősök életáldozata értékes vagy kevésbé az, hogy mennyire állták meg a helyüket a keresztyén időszemlélet mennyei optikájából. A sub specie aeternitatis, mindent az örökkévalóság felől tekintő szemléletből.
Barth és Weber, aztán Bethlen Gábor, meg protestáns költőink, művészeink, tudósaink, s a minap Bolyait ünneplő visszaemlékezéseink fordítópontja pontosan ez: tudjuk-e a múló létidőnket ebből, az Örökkévaló felől szemlélő látásmódból értékelni, használni, hasznosítani – vagy magunk ellenére pazarolni, fogyasztani, csak fogyasztani, szétmorzsolni perceket és órákat, éveket, életeket?!
Mire jutsz örökkévalóság vasárnapján belső lelki mérlegedre tekintve, ha van ilyen? Hogyan éltél, élsz fogyatkozó időddel? Folyik, múlik – vagy telik, gazdagodik, gazdagít? Olyan szépen fordította Áprily Lajos református költőnk az 1648-ban komponált dallamra P. Corneille szövegét: „Szólj, szólj, én Istenem! – szól hangodból a jóság,/A lelkem megfeszül, s a hallásban segít,/És szódban meglelem az örökkévalóság/Jó édességeit, jó édességeit”.
Örök jó hang a pillanatok zűrzavarában, a pusztító idő harci zajában, bűneink fül- és léleksüketítő vonulásban. Ez az, ami tart: Örökkévaló Istenünk vendégjárása, éltető hangja személyes, egyházi, nemzeti létünk pergő, emésztő pillanataiban is. Ez ma is történik. Ez az, amiről testvéri találkozásainkra megnyílt szívű bámulatos költő-teológusunk, Pilinszky János írta: „Egy egész örökkévalóság/őrzi mindannyiunknak sorsát”. A 97 évesen interjút adó Jürgen Moltmann, a remény teológusa pedig ezt írta nekem levelében nemrégen: „Isten-környezetben, Isten-köpenyben, örökkévaló létölelésben élünk”.
De jó lenne minderre vagy csak egy kicsit is örökkévalóság vasárnapján rádöbbenni újra a múló idő életveszélyes sodrásában!
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
