A Duna Menti Múzeum Baráti Köre rendezvényének meghívott előadója volt Szarka László történész, aki Elmaradt megegyezés címmel tartott előadást az 1938 októberében zajlott komáromi tárgyalások kudarcának okairól és következményeiről október elsején a Zichy-palota Alapy Gyula-termében.
A Selye János Egyetem Tanárképző Karának egyetemi docense azzal kezdte előadását, hogy Komárom a 20. század folyamán több alkalommal is a két ország, Csehszlovákia és Magyarország közti vitás helyzetek megoldását célzó tárgyalások helyszíne volt. Vavro Šrobár és Kun Béla a városban találkoztak 1919 májusában, Alexander Dubček 1968-ban három alkalommal is fogadta Kádár Jánost, de itt találkozott egymással 2008. novemberében Robert Fico és Gyurcsány Ferenc, illetve Komáromban találkozott még a két ország köztársasági elnöke, Ivan Gašparovič és Sólyom László is.
Az 1938-as komáromi tárgyalások hangulatáról
A történész elmondta, Budapestről a Zsófia hajóval érkező magyar delegációt a Szent Imre gőzössel több mint félszáz – magyar és nemzetközi – újságíró követte. Az október 9. és 13. között zajló tárgyalások Komáromot az érdeklődés homlokterébe helyezték.
A magyar küldöttséget virágeső, harangzúgás, magyar nemzeti lobogó várta és a megyeházán zajló tárgyalásokra folyamatosan beszűrődött a fel-felcsendülő magyar himnusz.
A Magyar Nemzet kiküldött munkatársa szerint a Kánya és Teleki által vezetett delegáció megérkezésekor szivárvány kötötte össze a két Komáromot.
A Magyar Nemzet tudósítása (részlet Szarka László történész prezentációjából)
Kiel, Bled és München után Komárom
Szarka László rámutatott az 1935 és 1938 között tartó csehszlovák válság bel-és külpolitikai összefüggéseire, mely idő alatt Milan Hodža nemzetiségi statútum kidolgozásában volt érdekelt – a német, magyar, ruszin autonómiatörekvések megvalósulását elősegítendő. Sikertelenül. A felbomlás előtt álló országot Edvard Beneš tervei sem mentették meg, mivel ekkor már a „csehszlovák válságot alapvetően nem a belpolitikai széthúzás, hanem a szomszéd országok elégedetlensége mozgatta” – fogalmazott. Mint mondta, elsősorban Hitler azon terve, hogy ezt az országot „leradírozza a térképről”.
A magyar revíziós külpolitika 1918-tól folyamatosan dolgozta ki a saját elképzeléseit – ennek főbb állomásai 1938-ban Komáromot megelőzően Kiel, Bled, München, majd végül Bécs voltak.
A revíziós törekvések egyúttal magukban hordozták a lehetőséget, a megegyezést és felszabadulást, ám a nagyhatalmaknak való kiszolgáltatottságot is –
húzta alá. A történész megjegyezte, a kisebbségek történelmére jellemző, hogy „azt nem mi alakítjuk, hanem velünk történik meg.”
Az 1938-as bécsi döntés kapcsán úgy fogalmazott, kudarc volt, mert ugyan meghozta a revíziós sikert, de Magyarországot csapdahelyzetbe is juttatta, melynek a tanulsága, hogy „nincs békés határmódosítás Európában” – jelentette ki. „Hitler már Kielben felajánlotta Magyarországnak egész Szlovákiát és egész Ruszinszkót. Ennek azonban az volt a feltétele, hogy elsőként Magyarország támadja meg Csehszlovákiát” – mutatott rá. Horthyék ezt azonban bölcsen elutasították, mivel az a háborús konfliktus kezdeményezésének vállalását jelentette volna – magyarázta.
Szarka László történész előadása Komáromban (Fotó: Szalai Erika/Felvidék.ma)
A magyarok békés revízióra törekedtek
A magyar diplomácia erőfeszítéseit figyelmen kívül hagyva, Hitler elvárása a magyaroktól az volt, hogy támadjanak, ne tárgyaljanak. De Magyarország eltökélt volt abban, hogy a revíziós doktrína békés, nagyhatalmilag támogatott, konszenzuson alapuló alternatíva kell legyen.
A trianoni határok módosítására vonatkozóan a magyar elképzelések 1920-tól a fokozatosságra törekedtek:
a „mindent vissza” revízió egy lépésben való megvalósítása az első pillanattól irreális volt a magyarok számára is.
A fokozatosság elvét vallva (amit lehet, azt visszakérjük, amit nem lehet, arra meg várni fogunk tovább) az etnikai revízióra törekedtek, illetve népszavazást követeltek Kárpát-medence-szerte a vitás térségeket illetően, valamint a gazdaságilag és érzelmileg Magyarországhoz kötődő nemzetiségi régiók (Kárpátalja, Bánság, Sáros és Zemplén megyék) visszaszerzése volt a cél – ez a logika működött a magyar delegáció részéről Komáromban is. Emellett kezdetben számoltak a bilaterális megállapodások alapján megvalósuló revízióval, illetve az autonómiáját elnyerő egész Erdély, Bánság, Szlovákia és Kárpátalja önkéntes visszatérésével is.
Hitler és katonai vezérkara 1938 áprilisában kidolgozta a Zöld tervet október elsejei határidővel, amelynek lényege Csehország és Ausztria legyőzése volt. 1938. augusztus 23-án Hitler és Ribbentrop sikertelenül próbálták Horthyt, Imrédyt és Kányát meggyőzni a Csehszlovákia elleni katonai támadásban való magyar kezdeményező szerep vállalására. Hitler a magyar elutasítás miatt egyre sűrűbben találkozik szlovák politikusokkal és ennek eredménye, hogy a Csehszlovákia felbomlását követően létrejöhet a szlovák bábállam – mutatott rá Szarka László.
Szarka László előadása a Zichy-palotában (Fotó: Szalai Erika/Felvidék.ma)
A komáromi tárgyalásokat megelőző napok
A komáromi tárgyalások tétje a teljes etnikai revízió volt. Imrédy Béla miniszterelnök és Kánya Kálmán, Pataky Tibor, de Esterházy János még a müncheni szerződést követően is azt remélték, hogy a cseh-szlovák kormányválság, Beneš október 5-i lemondása, a szlovák autonómia október 6-i zsolnai kikiáltása egész Szlovákiát Magyarországhoz sodorhatja. 1938. október 7-én a magyar kormány rezignáltan vette tudomásul Tisóék Magyarországtól való elhatárolódását – fogalmazott a történész.
A tárgyalások magyar küldöttei Kánya és Teleki miniszterek mellett, Péchy Tibor és Pataky Tibor államtitkárok, Wettstein János prágai magyar követ, Kuhl Lajos követségi tanácsos, Sebestyén Pál miniszteri tanácsos, Andorka Rudolf vezérkari ezredes, Szegedy-Maszák Aladár, valamint Teleki három titkára, Thirrring Gusztáv, Hantos Gyula és Kardos Béla voltak. A csehszlovák felet szlovákok képviselték, mint Jozef Tiso miniszterelnök, Ferdinand Ďurčanský igazságügyminiszter, Rudolf Viest tábornok, Ivan Krno külügyminiszter-helyettes követi minőségben, Ivan Párkányi tárca nélküli miniszter, Kárpátalja képviselője, akit Ivan Zsidovszki, majd Edmund Bacsinszki, a kárpátaljai autonóm kormány belügyminisztere váltott fel.
Részlet Szarka László prezentációjából
Közös kiindulópontok és vitatott kérdések
Bár a delegációk tagjai abban voltak érdekeltek, hogy fegyverek nélküli megegyezés szülessen, a plenáris ülések mindegyike azzal kezdődött, hogy a szlovák delegáció jelentette a magyar szabadcsapatok betörését és követelték azonnali visszavonulásukat.
A magyarok követelései között szerepelt a magyar katonák leszerelése a csehszlovák hadseregből, közös rendvédelem, a magyar politikai foglyok elengedése, valamint Ipolyság és Sátoraljaújhely 1920-ban Csehszlovákiához csatolt részének szimbolikus átadása. „Elvben mindkét fél a megegyezést és a baráti kapcsolatok megalapozását szorgalmazta, ugyanakkor az Imrédy- és a Syrový-, illetve a Tiso-kormány is Berlintől remélték a számukra kedvező megoldást” – jegyezte meg. Ráadásul
Tisóék és a csehszlovák szakértők végig vitatták az 1910-es népszámlálási adatok alkalmasságát, ahogy a népszavazást is; helyette autonómiát és lakosságcserét javasoltak.
A Teleki Pál által vezetett Államtudományi Intézet nemzetiségi dokumentációja alapján a magyar küldöttség az 1910-ben magyar többségű 12 városra és 812 magyar többségű falura tartott igényt. A német többségű Dévényre, Pozsonyra, a surányi, jolsvai és Kassa-környéki szlovák enklávékra is jogot formált. Több kistérségben pedig népszavazást követelt.
A szlovák küldöttség azonban elutasította az 1910-es kiindulópontot és a népszavazást. Megpróbálta megtartani a Pozsony–Érsekújvár vasútvonalat, Kassát, a két kárpátaljai várost, Ungvárt és Munkácsot.
A komáromi tárgyalások a süketek párbeszéde volt
Szarka László megjegyezte, a fődelegátusok vitája tulajdonképpen a „süketek párbeszéde” volt. Nem értettek egyet abban, hogy a magyar követelések a müncheni döntéssel azonos módon, jogosan használják az 1910-es adatokat, s mindeközben a szlovák fél húzta az időt és titokban már Berlinben tárgyalt.
A szlovák szakértők az etnikai elv relativizálását és minimalizálását tartották fontosnak.
Anton Granatier, a csehszlovák szakmai bizottság tagja amellett érvelt, hogy engedjék át Csallóközt, az ógyallai, párkányi, zselízi járásokat, a losonci és lévai járások egy részét.
Esetlegesen Lévát, a feledi és részben a tornaljai, a szepsi és a királyhelmeci járást. Ahogy az érsekújvári vasútvonalat, úgy Pelsőcöt is meg akarták tartani. Ennek kapcsán a történész Daniel Rapant szavait idézte: „Javaslataink kidolgozásánál és érvényesítésénél csakis a nemzetiségi elvvel érveljünk. A többi indokot hagyjuk meg magunknak.”
Szarka László úgy fogalmazott, a magyar fél számára a három komáromi csehszlovák ellenjavaslat elégtelen volt, éles ellentétek alakultak ki az ötödik nap reggelére a magyar követelések és a csehszlovák ellenjavaslatok között. Így október 13-án a tárgyalás a végéhez közeledett. Aznap a pozsonyi rádió már azt a hírt közölte, hogy a csehszlovák hadsereg védeni fogja a szlovák autonómia jogos érdekeit.
Kánya Kálmán és Teleky Pál az eredménytelen tárgyalások után elhagyják a Megyeházát (Németh István gyújteményéből)
A lakosságcsere gondolata már a komáromi tárgyalóasztalnál is felmerült
A történész itt megjegyezte, a negyedik csehszlovák javaslat tíz nappal a komáromi tárgyalások után, október 24-én született meg: Kassa, Ungvár és Munkács és 300 négyzetkilométer kivételével teljességgel azonos volt, mint a magyar követelés.
A Komáromban tartózkodó Esterházy János, aki az Egyesült Magyar Párt elnökeként nem vehetett részt a tárgyalásokon, különösen fontosnak tartotta volna a megegyezésen alapuló megoldást, de erre a fenti okok miatt Komáromban nem volt esély. Tisóék a két kisebbség egyensúlyával, sőt mi több, a lakosságcsere felvetésével érveltek.
Végül a magyar küldöttség nyilatkozatot adott ki a tárgyalások befejezéséről, melyben úgy fogalmaztak, hogy a Csehszlovákiával szemben fennálló területi követeléseinek mielőbbi rendezését a müncheni jegyzőkönyvet aláíró négy nagyhatalomtól – Anglia, Franciaország, Olaszország és Németország – kérik. Végül csak Róma és Berlin döntött az első Bécsi döntésnél – összegezte.
A november 2-i német–olasz nagyhatalmi döntés Pozsony és Nyitra kivételével teljesítette a magyar követeléseket, de a „bécsi határ” nem jelenthetett teljes etnikai megoldást: 67 ezer magyar maradt Szlovákiában, közel 200 ezerre nőtt a magyarországi szlovákság. Kárpátalja katonai elfoglalása és a „kisháború” miatt az államközi kapcsolatok végzetesen megromlottak.
Hitler kihasználta a magyar–szlovák feszültségeket és végig, a világháború alatt ezt a két országot egymással szembeállította
– húzta alá a történész, aki szerint a reciprok kisebbségpolitika államközi szerződésbe való beemelése a két kisebbséget túszhelyzetbe sodorta és megalapozta a világháború utáni lakosságcsere koncepcióját.
„A tisói reciprocitás-felfogás a nemzetiségpolitikai kölcsönösség legprimitívebb értelmezése. A revíziós csapda már 1938-ban Komáromban elkezdett működni, mind a két delegáció Berlinre figyelt, Hitler kegyeit kereste, aki pedig megfizettette az árát”
– fogalmazott. Szarka László előadása végén gróf Teleki Pált idézte, aki így fogalmazott: „az országunk fog rámenni a revíziós őrületre” – mintegy megérezve, hogy országa részese lesz a Szovjetunióval szembeni háborúnak, amely végzetes lesz Magyarország számára.
Szalai Erika/Felvidék.ma
