Március 3-án, hétfőn került sor a kassai MaJel Rovásban a budapesti Mathias Corvinus Collegium keretén belül a Kassa, a skizofrén város c. film vetítésére, melyet dr. Margittai Gábor, a Magyar Összetartozás Intézetének igazgatója és felesége, Major Anita készített.
Ebből az alkalomból Kovács Ágnes, a rendezvény házigazdája köszöntötte a megjelenteket és Márai Sándor Kassa című írását olvasta föl, melyben az író azt állította, hogy e városban soha szlovákok nem éltek. A hivatalos statisztikák ennek ellentmondtak, ahogy Márai írása után elmondtam. Persze az akkori világ kasztokból állt. A protestánsok és katolikusok, vagy zsidók nem érintkeztek más vallásúakkal, ugyanúgy, mint a magyarok a szlovákokkal és a világhírű író emiatt nem vett tudomást a szlovákokról. Ráadásul zömük nem tartozott a városi értelmiségi réteghez, többnyire munkások és parasztok voltak. Ez két különböző világ volt.
A vetítésen részt vett Haltenberger Sarolt, akit tősgyökeres kassaiként mutatták be. Így megkérdeztem tőle, mióta él a családja ebben a városban. Az írásos dokumentumok szerint, az első Haltenberger 1805-ben érkezett Kassára Gácsról. Itt alapított családot és sok-sok generáció követte egymást, mire ő megszületett. Számos rokona a háború alatt elköltözött Budapestre. A fiúk már a korábbi generáció tagjaiként a magyar fővárosban végezték az egyetemet és ott ragadtak. Így a család szétágazott.
Margittai, ha Kassáról beszél, akkor egyfajta izgalom keríti hatalmába, mert valahol ő is kassai. Identitásának megalapozó rétege a kassaiság.
Nagyszülei kassaiak voltak. Nem sok generáción át, ők Kassán születtek, de 1947-ben száműzték őket innen Magyarországra. Ennek a politikai-történelmi helyzetnek köszönheti születését. Nagyszülei viszont ennek „köszönhetik” teljes deklasszálódásukat.
A nagyapja, aki az ipariskolát végezte és középpolgári miliőben nőtt fel, ezáltal teljes mértékben tönkre lett téve. Egy angyalföldi nyomorúságos lakásban tengette életét három leányával, köztük az édesanyjával. Ez számára meghatározó és majdnem biztos abban, hogy a vonzalom és izgalom, érdeklődés a kisebbségi magyar lét iránt, Kassáról indul és abból, hogy az unokatestvéreivel már gyermekkorában nem tudott kommunikálni, ugyanis ők szlovákul beszéltek és ő nem tudott olyan szinten oroszul, hogy megérthette volna őket. Nagyon szomorú helyzet volt. Vladónak és Peternek kellett neveznie unokatestvéreit. Most már nem is tudja, mi van velük. Annyit tud, hogy egyikük rendőrnek állt a rendszerváltás előtt.
„Ezt csak azért mondtam el, hogy egy gyermek identitásában mennyire meghatározó lehet az, hogy látja a nagyszülei tengődését.
Az én nagyanyám félig szlovák volt. De lehet hogy nem is. Dédapját Ján Ondrejnek hívták és a Hernád partján éltek. Az ő foglalkozása az volt, hogy a piacra érkező parasztoktól szedte a fejpénzt.” Azonban Bártfa környékéről származott, az a gyanúja emiatt, hogy elszlovákosodott ruszin lehetett, hiszen görögkatolikusok voltak.
„A sokféle identitás az anyai ágon Kassán összpontosult, innen indult ki. Azért kerestem a helyszíneket, melyeket csak részben találtam meg, ahol a déd- és nagyszüleim élhettek a Hernád partján. A régi fotók megvannak, de azok alapján már nem lehet az egykori helyszíneket azonosítani.
Az ő elbeszéléseik alapján tudható, hogy volt egy két háború közötti Kassa, melyet már nem találunk.
A nagyapja azzal bosszantotta a nagyanyját, hogy ti tótok mindig keresztben viszitek a létrát az erdőben. „Ezt mindig hallottam. Kisiskolás koromban jártam itt és akkor a főtéren, a 80-as 90-es évek fordulóján még hallani lehetett magyar szót. A Széchenyi ligetben meg a rendőrök 10 koronára büntettek. Ez a sokféle Kassa és kassai réteg nem tud összeállni. Ami összeállt bennem, az az a kép, hogy nagyon fogy az itteni magyarság.
Amikor tíz évvel ezelőtt forgattuk ezt a filmet a feleségemmel, közben döbbentem rá, hogy a mélyszórványok mélyszórványa van itt. Kassának a megszűnését látjuk, de remélem, van transzcendens remény is.
De ez a matematika, hogy 1650-ben 72%, Trianon előtt 75%-85%-a volt magyar és ebbe beleértendőek az elmagyarosodott németek. Hiszen Kassának az alaprétege német polgárság volt. Kolozsvárt szokták vele párhuzamba állítani. Zárt, nagyon rigid, de nagyon polgári város, masszív városfalakkal, melyek behatárolják a kultúrát.
A németség közvetítette az európai kultúrát, mely nemcsak hajlandó volt, hanem örömmel magyarosodott.
Kassa sok identitásváltáson ment keresztül, de mégis magyar nagyváros és kulturális központ volt, ahogy Márai le is írja.”
Az író felolvasott szövege 1933-ban jelent meg. Megrázó.
„Személyes kötődéseim vannak Kassához és ez a fajta családomon belüli törés, születésem oka, s mindenképpen meghatároz engem.” A másik kötődése a szórványkutatás.
A 10 perces dokumentumfilm a kassai magyar kisebbség zsugorodásáról számol be. A filmben Kolár Péter, a kassai magyarok mindenese beszélt, aki már sajnos nincs közöttünk, Pásztor Zoltán püspöki helynök és jómagam számoltunk be a város életéről és múltjáról, a kisebbségi dilemmákról, kihívásokról.
Hogyan lett Kassa egy „skizofrén város”? Milyen tapasztalatokkal bír a helyi magyar közösség, amely igyekszik megőrizni az identitását? A film azzal a ténnyel szembesíti a nézőt rögtön a legelején, hogy a városban a magyarok aránya 2,6%. Kolár felelevenítette a 20. századi közismert eseményeket, amikor Kassát Csehszlovákia bekebelezte, majd az 1945 utáni embertelenségeket.
Akkor vagy három évig azt, hogy azelőtt Kassán magyarok éltek, elhallgatták. Azután enyhült a légkör, de a korábbi negatív tapasztalatok miatt sokan nem vállalták eredeti identitásukat. A Thália volt igazgatója közismert tényeket sorolt föl. Én az 1919-ben elpusztított honvédszobor történetét elevenítettem föl. Majd a város elszlovákosodásáról számoltam be. A beköltözők „felhígították” a lakosságot, ami mentális rombolást végzett. Megint Kolár vette át a szót, aki ezt az elszórványosodási folyamatot tovább részletezte. A szlovák iskola választása, a vegyes házasságok, a kiköltözés a lakótelepekre… közismert negatív jelenségek, melyek a mai állapotokhoz vezettek.
A skizofréniát ott látom, hogy sokan nem használják keresztnevük magyar formáját szlovák környezetben, vagy hivatalos okmányaikon. Pedig ma már ennek nincs akadálya.
Pásztor Zoltán is a generációs nyelvváltást tapasztalja. Magyar fiatalok az esküvőt szlovákul kérik – a barátaik miatt. Szerinte, a kassai magyarság feladta önmagát. Kolár azért pozitív példát is fel tudott sorakoztatni. Sokan Magyarországon vásárolnak ingatlant, s így megismerkednek a magyar kultúrával, ami pozitív hatást gyakorol.
A film röviden arról szól, hogy mi történt Márai Sándor városával, amely egykor a polgári létforma, a „boldog békeidők” városa volt, és most önmagával, múltjával folytat egyfajta láthatatlan gerillaharcot.
Ez a felszínen nem igazán mutatkozik meg. A filmben a ma már helyi szórvánnyá zsugorodott magyarság szemével láttattuk azokat a helyzeteket, amelyeket naponta megtapasztalunk. Ennek ellenére kell az identitásunkat megőrizni. Az érdeklődő olvasó a filmet megnézheti a világhálón is.
A film tehát borúlátó. De sajnos a helyzetünk is az.
A film után, némi kezdeti bizonytalanság leküzdése után, egyik felszólaló a másiknak adta a mikrofont. Élénk eszmecsere alakult ki. A film címe és Márai írása provokált, s ez megszólította a nézőket. Szó esett a német, majd magyar színjátszásról. Egy másik felszólaló is szóvá tette, hogy furcsállja Márai hozzáállását, mert ő azzal szembesült, hogy már Bethlen Gábor korában is mennyi szlovák élt Kassán a levéltári adatok alapján.
Volt, aki annak a nézetének adott hangot, hogy őt nem érdekli mi volt 1650-ben, de a jövőnk igen. Volt, aki a családja nemzetiségi tarkaságáról tett számot. Családjának tagjai tótoknak tartották magukat, nem szlováknak és az Élet és Tudományt járatták. Ők Lengyelország területéről kerültek Kassára.
Másvalaki viszont arra a visszásságra hívta fel a figyelmet, hogy azoknak, akik a második világháború után magyarok ingatlanjaiba költöztek be a határ mentén, ma a leszármazottaik a magyar kormánytól támogatást kapnak. A következő meg arról tett tanúságot, hogy ahogy ma magyar szót alig hallani Kassán, a korzón egykor ez pont fordítva volt. A szlovák iskolába járó diákok a szünetben és az iskolán kívül magyarul beszéltek.
Jellemző volt az is, hogy a kassai szlovákok tudtak magyarul. Aki nem tudott, azt nem tartották kassainak. Akej ste vy národnosti? Košickej! [Milyen nemzetiségű? Kassai!] Szlovák, magyar, cigány, német, mind kassai nemzetiségűnek vallotta magát.
Amikor kezdték építeni a HUKO-t [a vasmű elődjét], minden megváltozott. A 70 ezres várost felduzzasztották és a nemzetiségi összetétel radikálisan megváltozott. Korábban szlovákok, lengyelek, németek és túlnyomórészt magyarok éltek itt, de tudatában voltak, összetartoznak: mi kassaiak vagyunk! Ez most hiányzik.
Az utolsó, aki össze tudta fogni a kassaiakat, Rudolf Schuster volt. Ilyen személyiség ma Kassán nincs. A felszólaló remélte, hogy nem fog az a helyzet előállni, amikor a magyarság Kassán megszűnik. A következő hozzászóló Petőfire hivatkozott, aki azt írta, azért nem szereti Kassát, mert az tót város. De nem ez a lényeg. Szamuelisznével interjút készítve, ő elmondta neki, bizonyára éltek a városban szlovákok és csehek, de ők nem érintkeztek velük. Mert az ő világuk Kassán a magyar világ volt. Ma meg azokat, akik magyarnak születtek, szlovákul temetik. Vagy magyarul keresztelik őket, de már szlovákul esketik. A magyarok szlovák iskolába íratják gyermekeiket, mert – úgymond – majd jobban fognak érvényesülni…
Legtöbbször nem a szlovákokkal van a gond, hanem a janicsárokkal, akik azzal kívánnak büszkélkedni, hogy ők már nem magyarok. Előfordul, hogy a fiatal úgy nyilatkozik, én nem vagyok magyar, csak apám és anyám volt az. Ezt az irányvonalat már nem tudjuk visszafordítani, mert óriási kárt okozott az emberek lelkében. A szigetekben: a Tháliában, a Rovásban, a két kassai magyar iskolában még léteznek, de a templomok kiürülnek. A baráti körök maradtak még, de a többi, amit felmenőink meséltek, már a múlt. Az emberek elmondják, milyen magyar volt a nagyapjuk, de kevesen vannak Kassán olyanok, akik elmondhatják, az ő unokájuk milyen magyar.
Mivel ez az utóbbi felszólalás nagyon lehangoló volt, habár a közönség megtapsolta, hozzátettem, vegyük figyelembe, a történelemnek nincs még vége. Tehát a kanyaron túl nem látunk! A további felszólalások szintén személyes tapasztalatok alapján vázolták a helyzetet.
Margittai, reagálva az elhangzottakra elmondta, örömmel tölti el, hogy ez a kisfilm ilyen indulatokat váltott ki, még ha a kassaiak számára sok újdonságot nem mondhatott, a magyarországiaknak annál inkább.
Nyilvánvaló volt, hogy a film provokálni akart. Persze nem skizofréniával bosszantani a kassaiakat. De ez a szlovákokra is vonatkozik.
„Amikor megérkezem Kassára, az első, hogy teszek egy kört a főtéren. Mindig az az érzésem, hogy egy kulissza ez az óvárosi rész és idegen emberek bolyonganak a kulisszák között.” Az identitás kérdése a szlovákok számára is fontos. A kollektív tudattalan is hasadásokat vált ki.
Egyik erdélyi református lelkész barátja olyan helyeken folytat missziós tevékenységet, ahol már csak egy-két magyar él. Valamikor ezek színmagyar települések voltak. Ez az ember kellő lelkesedéssel, hittel, elszántsággal – nem azt mondja, hogy „megfordította” ezeket a mélyszórvány falvakat –, de kétfős gyülekezetből hatfőssé tette az egyiket, a hat főből tizenkettő lett másutt. És ezt tíz év alatt érte el. Ezek lejátszott meccsek – talán. De a reményt nem szabad feladni. Ő is szkeptikus, de feleségével együtt 1991 óta arra szánták az életüket, hogy ilyen közösségeket keresnek föl. Beszélgetnek az „utolsó” magyarokkal. Ezeket a helyzeteket átélik, tudják, hogy milyen helyzetben élnek. Bennük van a félelem, ugyanakkor a Magyar Összetartozás Intézete azért alakult meg másfél éve, hogy ezeket az identitásválságokat tanulmányozzák és habár nem lehet tankönyvi mintákat és recepteket adni, de beszélni kell róla és igenis figyelmeztetni kell, hogy a tömbmagyarságnak is erodálódnak a szélei és az is szórványosodik. Ha a magyarságnak nem lesz taktikája, vagy stratégiája arra, hogyan kell ezt megállítani, akkor ez akár az anyaországot is károsan érintheti. Ezek olyan vészhelyzetek, melyek a gyermekkortól kezdve beépülnek az identitásunkba. Ezzel az identitásválsággal mindenki szembesül, mert másodrendű állampolgárnak érzi magát és nem esett szó a magyarországi és külhoni magyarság nagyon bonyolult és fájó viszonyáról sem. Ezek mind alakítanak, befolyásolnak bennünket.
Kiderült tehát, hogy hasznosak az ilyen vetítések, mert az emberek lehetőséget kapnak, hogy elmondják véleményüket, felhívják a figyelmet a visszás helyzetekre, tapasztalatokra.
Az ilyen alkalmak fórumot teremtenek, melyek elősegíthetik a közös gondolkodást és a kiútkeresést is. Ezért van igény az ilyen rendezvények iránt. Reméljük, lesz folytatása. Ne mi legyünk az utolsó mohikánok!
Balassa Zoltán/Felvidék.ma