Alább egy beszélgetést szeretnék „megörökíteni”, úgy, ahogy a fotósok készítik ezrével a pillanatfelvételeket, hogy azok dokumentummá legyenek: albumok vagy újságok lapjain emlékeztessenek a hús-vér életre.
Április 6-án, a magyarországi parlamenti választások napján felhívott a barátom, s az üdvözlő szavak után a mindennapokra terelődött a szó, és mi másra – értelmiségiek lévén –, a kultúrára, könyvkiadásra, újságírásra, választásokra nálunk, Szlovákiában és Magyarországon, na meg hát ennek kapcsán a kettős állampolgárságra.
Egy kis irigységgel a hangunkban szóltunk az erdélyi, kárpátaljai és vajdasági magyarokról, akik immár magyar állampolgárként – is – szavazhatnak az anyaország eme „ünnepén”, s megemlítettem neki, hogy egy ma délelőtti tévéhír szerint a kettős állampolgárságú felvidéki magyarok – akár egy krimiben – titokban mentek szavazni, átutazva Magyarországra, mert ha kitudódna magyar állampolgárságuk ténye, azonnal megfosztanák őket szlovák állampolgárságuktól.
Erre a barátom elmondta, hogy voltaképpen neki nem állt szándékában felvenni a magyar állampolgárságot, de azok után, ami egy idő óta Szlovákiában zajlik mind a „balos felvidéki magyarok”, mind a szlovákok részéről – tudniillik a magyar állampolgárság mivoltát megvető, lekicsinylő hangok miatt, melyek miatt már-már ő szégyenkezik –, szóval ezek után rövidesen ő is magyar állampolgárságért folyamodik.
Elmeséli, hogy a szüleit 1946-ban marhavagonban hurcolták el kényszermunkára Csehországba, pedig semmit sem vétettek, egyetlen bűnük az volt, hogy – elutasítva a reszlovakizációt – magyarok maradtak ősi szülőföldjükön. Csehszlovák állampolgárok voltak, s ez az állam nem védte meg, ellenkezőleg vagonokba rakta saját – magyar – állampolgárait.
A világ más tájain az ilyen emberellenes tettekért bocsánatot szoktak kérni, esetleg anyagi jóvátételt adni, nálunk viszont mindmáig még annyit sem mondtak meghurcolt elődeinknek vagy utódaiknak, hogy „papucs”; ellenkezőleg, a felvidéki magyarok továbbra is kollektív bűnösök maradtak.
Mi hát a biztosíték – szegezte nekem a kérdést a barátom –, hogy szlovák állampolgár létemre az első adandó alkalommal – az pedig bármikor adódhat – engem és családomat nem raknak-e majd vagonba? – Semmi – feleltem. – S bár a magyar állampolgárság megszerzése – tettem hozzá – valójában csak érzelmi és lelki megnyugvást jelent majd számodra, még az is megtörténhet, hogy egy rossz történelmi pillanatban megóvhat a gyalázattól. – Így igaz – felelte a barátom. – S tegyük hozzá, hogy a nagyszüleink, sőt még a szüleink is magyar állampolgárok voltak, s ez egyrészt kötelez bennünket, másrészt számunkra nem megadni, hanem visszaadni illenék a magyar állampolgárságot.
Amikor pedig eleink nem voltak magyar állampolgárok, akkor először meghurcoltakként, majd másodrendű polgárokként éltek a hazájukban, ráadásul diktatúrában, s meghalniuk sem adatott meg szabad emberként. Ezért én szabad emberként szeretnék élni, az Európai Unió szabad polgáraként, úgy, hogy a családomat Trianon botrányos „keze” ne zaklassa többé. Mert kilencven éve ez történik: ez a mohó „kéz” egy nemzet létén ütött lyukon át újra és újra lelkeket rabol, úgy, hogy egyre kevesebben leszünk.
Az első világháború után az európaiak nem ismerték fel, nem akarták felismerni, hogy – amint Márai Sándor mondta – szájaló propagandával, konok rövidlátással, történelmi, gazdasági és kulturális közösségek szétzilálásával nem lehet biztonságot szerezni Európában. S főleg nem lehet, illetve nem szabad bosszút forralni igazság helyett.
Ezért – mivel hallok és látok –, leszögezhetem: a magyar nemzet jogi egyesítése megerősít bennünket, s aki ezt tagadja, az akaratlanul is megmaradásunkat veszélyezteti. Hiába állítják öntudatosan némelyek, hogy ők magyar állampolgárság nélkül is magyarok, mert ha ez igaz is, a lélekszámunk 1920 óta mintegy 600 ezerrel csökkent – lévén a felvidéki magyarok a mindenkori hatalom kiszolgáltatottjai, áldozatai és játékszerei.
S az is leszögezhető, hogy magyar létemre lelkem és érzésem gazdag örökséget kapott, melyet nem dobhatok el, mert ezzel szegényíteném a világot, jelen esetben Szlovákia „világát”. – Egyetértek – feleltem –, hiszen itt a Duna-medencében mi, magyarok – is – az állam- és nemzetformálás kovásza voltunk, méghozzá önzetlenül. Ezer éven át segítettük Európát építeni is, védeni is: „jóságot jósággal, hívséget hívséggel fizetve”, ezért elutasítjuk, hogy bujkálva – mint egy „krimiben” – kelljen élni az életünket.
A felvidéki magyaroknak is tudatosítaniuk kell – hasonlóan az erdélyiekhez, kárpátaljaiakhoz, vajdaságiakhoz –, hogy a történelem „kegye” által szétszórt magyarságot csakis a közös kultúra, a közösen átélt emberi értékek, a közös történelmi múlt, mi több, a közös jövő tarthatja össze; amíg a kultúrához és a történelemhez hűek maradunk, önmagunkhoz maradunk hűek, s aki hű önmagához, az hű az emberi méltósághoz, ezáltal pedig a nemzetéhez is.
Ehhez az eredendő, nemes és természetes elvhez kell tartanunk magunkat, éppen úgy, mint minden más nemzetnek, köztük a szlováknak is.
Ennyiben maradtunk a barátommal. És stílusosan hozzátettük még: nemcsak élni, hanem meghalni is szabad polgárként szeretnénk.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
Fotó: illusztráció, Máthé Zoltán (MTI)
{iarelatednews articleid=”45021,44960,44752″}
