Assisi Szent Ferenc a télen, az álom és a fergeteg havában meghaló, majd tavasszal, a rügyezés és az ígéret havában feltámadó Napot, az ég Titánját így írta le Naphimnuszában: Áldott vagy, Uram, s kezed minden műve áldott, legfőképpen öreg bátyánk, a Nap: az égből néz ő le, és tőle világos a nappal, és ékes, szépséges ő, tündökletes, ó felséges Atyánk, mint te magad.
Szent Ferenc költő volt: egész élete egy élő, eleven, virágba boruló költemény, mert mindabban, amit cselekedett, több volt a költészet, mint abban, amit mondott. Napfényes éveiben – mintha csak követte s egyben figyelte volna egy madár, sőt az egész természet szárnyalását – a mezőkön vándorolva énekelte a Naphimnuszt, égre kiáltva lelke minden szenvedélyét. Ferenc a tündökletes Napot, amelytől világos a nappal, a Teremtőhöz, a felséges Atyához hasonlítja, mert érzi, látja és hiszi, hogy a meghaló és feltámadó Nap Isten meghaló és feltámadó Fiához hasonlatos, ezzel mintegy sugalmazva a világnak, hogy az ő reneszánsza, a keresztény húsvét korántsem a pogány szellemiség újjászületése, hanem a Kezdet: ébredés mindabból az álomból és káprázatból, mely a pogányságot fémjelezte. Szent Ferencet egész életében egyfajta ihletett gyermekiesség hatotta át, színültig a gyermekkor halhatatlan emlékeivel s az ifjúság életörömével. Mindez úgy szövi át az életét, mint egy ismétlődő dallam, mely lényege szerint túl van a szavakon – tettekben ölelve magához a teremtett világot, s benne az embert, minden egyes embert a királyoktól a kisgyermekekig.
Assisi Szent Ferencnek ez a lelkülete, az állandósult feltámadás himnusza él minden gyermeki lélekben, mely boldog öntudatlansággal birtokolja a teremtést, anélkül hogy egy pillanatig is igényt tartana rá.
Az én gyermekkorom „feltámadásai”, húsvétjai is ezt a könnyűséget őrzik, azt a varázslatot és misztériumot, amire csak az első szerelem képes, tudniillik hogy minden csoda csodát csinál. Csak ezért lehetséges, csak így lehet igaz a gyermeki lélekben őrzött „ereklye”: az, hogy minden húsvét szent tavasza – Ady Endrével szólva – odukat és kriptákat pattant, megnyitva Jézus sziklasírját is, hogy igaz: megváltó módon igaz legyen a feltámadás, az „emberek ősi biztatója”.
Családunkban az én gyerekkoromban nem esett szó arról, hogy a húsvét a keresztény vallás nagy ünnepe, éppen a feltámadás okán, mert ha Krisztus, az égi ember meg nem halt értünk és fel nem támadott, akkor a mi hitünk is hiábavaló. Ó, nem. Én csak fölvettem húsvétkor az ünnepi ruhámat, és elmentem megöntözni a rokon kislányokat. A kék égen ragyogott a Nap, a Szent Ferenc-i ékes, szépséges és tündökletes Nap, s beállítva a családokhoz előadtam az ószülőktől rám testált köszöntőt a sugarait mutató ragyogó hajnalról, a szívünk melegével dicsért Atyáról és az ő eljövendő Fiáról.
Később, kamaszodva persze egyre inkább megostromoltuk a falu lányos házait, s már nemcsak rózsavízzel, hanem vízzel is locsolkodtunk, ellesve a legényektől a húsvéti praktikák csínját-bínját. Persze ők sem tudták, hogy az öntözködés rítusa részint a keresztelésre utal, részint pedig arra, hogy a Jézus sírját őrző katonák vízzel öntötték le a feltámadás hírét vivő asszonyokat. Ők csak folytatták az ősi hagyományt, előre megszervezett köszöntős felvonulásokkal. Vízbevető, vízbehányó fondorkodásuk annyiból állt, hogy a lányokat a parasztudvarokban álló kerekes vagy gémeskúthoz vezették, illetve hát hurcolták, s egy egész vödör vízzel leöntötték. Vagy többel, ha a nyakon öntött lány valamelyik legény titkos (vagy nem titkos) kedvese volt. Szeretője, ahogy mi mondtuk.
Olyannyira, hogy e szeretett lényeknek, lányoknak, szívük választottjaiknak a legények – sóvárgó irigységünktől kísérve – gyakran májfát, illetve hát hajnalfát állítottak, a húsvét előtti éjszakán, vagy később, május elsején. Ez a hajnalra szalagokkal, zsebkendőkkel, virágokkal, a sírjából feltámadó Krisztust jelképező piros tojásokkal feldíszített hajnalfa egy sudár, a törzsén gallyaitól megtisztított, hegyén lombos fa vagy szép növésű ág volt. A legények éjjel vágták ki a cser-, tölgy- éger és akácfákat nevelő erdőn, s a szeretett lány háza előtt beásták a földbe, vagy a kapufélfára, kútágasra szegezték.
Így történik ez évezredek óta: ha bimbózni kezd a szerelem, ha dalolni kezd a szív madara, a legények lehozzák a csillagokat is az égről. Ha pedig nem, akkor májfát állítanak, mint egyik parasztköltőnk, Csontos Vilmos írta egykor:
Hej, valamikor vittem én is fát,
Tettem ágára piros pántlikát,
S keblembe rejtettem a madarat,
Mely dalba kezdett ott a fa alatt.
Tegnap elnéztem: ahogy este lett,
Elindult fiam, cél az égeres.
Vágott egy fát, és ültette oda,
Hol áll Zsókáék kapuoszlopa.
Elnéztem hosszan, öröm s bú között.
Az időt mértem, amely elszökött –
De itt a madár, ez a hajdani,
Dalát fiam már kezdi hallani.
Költőnk még a hagyomány apáról fiúra történő átörökléséről beszél. A nagy időben, mint minden, a húsvét is egyre változik. Szokásaiban. De a Szent Ferenc-i ékes, szépséges és tündökletes Nap minden tavasszal elhozza a feltámadást, a húsvétot, amely odukat és kriptákat pattant. S amikor Krisztus támad és eszmél. Van-e gyönyörűbb ennél? Van-e gyönyörűbb a mezők smaragdjában és a nap tüzében váltig visszatérő feltámadásnál?
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
