Honlapunkon folyamatosan közöljük a Budapesti Corvinus Egyetem Gazdálkodástudományi Kar hallgatóinak – publikálásra jóváhagyott – dolgozatait. Ez alkalommal Nagy Erzsébet Szülőföldünk története: Egyházkarcsa című írását. A szülőföld mindannyiunk számára drága fogalom. A város, a falu, a ház, ahol születtünk, azok, akiket zsenge gyermekkorunk óta ismerünk, akikkel együtt játszottunk, együtt ismertük meg a bennünket környező világ jó és rossz oldalait, a közös élmények – mind, mind részét alkotják életünknek, lelkivilágunknak, legbensőbb emlékeinknek. A szülőföld mindhalálig meghatározó tényezője életünknek, legyünk bármily távol is tőle, álmainkban megjelennek e helyhez kötődő régi, gyermekkori emlékek. A szülőföld iránti szeretet felemelő érzését szinte mindenki átéli, aki, akár rövid időre is, más tájakra kerül. A honvágy különösen erős azokban, akiket a sors kényszerített otthonuk elhagyására. Nekünk, karcsaiaknak, az igazi otthont, a szülőföldet, a szűkebb hazát mindenekelőtt a tizenkét kis településből álló mai Egyházkarcsa, illetve Királyfiakarcsa jelenti.
Az otthon fogalma számunkra szorosan egybefonódik például a karcsai templom látványával, a szép karcsai határral, amely az itt élők szorgalmas munkája nyomán évszázadok óta megadja a mindennapi kenyeret, a temetőkkel, ahol elődeink nyugszanak. Számunkra az otthon fogalma elválaszthatatlan az itt élő családoktól, attól, hogy itt az emberek miként vigadnak, hogyan búsulnak, s elképzelhetetlen az ízes, sok régiséget megőrző magyar nyelvjárástól. Nekünk a természet újraéledése, vagy az őszi lombhullás, de a fecskék nyári csicsergése, vagy ősszel a felettünk elhúzó vadlibák hangja, s talán meg a kutyaugatás is akkor a legeredetibb, legigazibb, ha mindezt itthon, a tizenkét Karcsa valamelyikén láthatjuk, hallhatjuk.
Falutörténet
Minden kis falu, minden kis település, s végül is, minden ember, része egy nagyobb egység – közösség, ország és nemzet történelmének. Vonatkozik ez a mi Karcsáinkra is, hiszen létezésükről mar az Árpád-kori oklevelek is tanúsággal szolgálnak, s a letűnt századok folyamán a mai karcsaiak elődjei nemegyszer voltak cselekvő részesei, vagy éppen szenvedő alanyai a történelem viharainak. Jóllehet, a Csallóköz nem esett a tatárjárás pusztításainak áldozatául, és a törökök sem vetették meg itt lábukat, annál nagyobb pusztítást végeztek ezen a tájon a magyar szabadságküzdelmek ellen fellépő idegen hadak. A 17. század elején, a Bocskai -féle felkelés éveiben, német és vallon zsoldoscsapatok dúltak ezen a vidéken, majd, száz évvel később, a II. Rákóczi Ferenc nevéhez fűződő szabadságharc idején, ugyancsak mozgalmas volt ez a terület. Nem maradt hatás nélkül itt az 1848 – 1849-es magyar szabadságharc sem, s mély nyomot hagyott az itteniek életében az első és a második világháború, az azokat követő békeszerződések, majd az 1945 utáni jogfosztottság, a kitelepítések, s nemkülönben a kommunista parancsuralmi rendszer évtizedei.
A viharos évszázadoknak – amelyek során a csallóközi Karcsák lakossága mindig képes volt a fennmaradásra, a továbblépésre – a jelenkor karcsai nemzedékeihez is van üzenete: Ragaszkodnunk kell ahhoz a földhöz, amely bölcsőnket ringatta, ahol elődeink megtelepedtek, éltek és alkottak, ahol minden talpalatnyi földhöz az o emlékük fűződik. Tamási Áron írót szabadon idézve, azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Számunkra ez a „valahol” a Karcsaszéllel azonos, azokkal az évszázados településekkel, amelyeknek minden talpalatnyi földjéhez őseink, anyáink és apáink Iábnyoma, verejtéke, öröme és
bánata tartozik, akiknek szellemiségét, örökségét mindannyian magunkban, génjeinkben hordozzuk. S ezt az örökséget megőrizni és gyarapítani – a legszebb kötelességünk. Ez is feltétele annak, hogy szülőföldünk valóban otthonunk legyen.
A csallóközi Karcsa falvaknak van egy ritkaságszámba menő vonása, amelynek gyökerei nagyon mélyre, évszázadokra nyúlnak vissza. Az egyes Karcsák közti határvonalak mar rég elmosódtak, hiszen a fejlődés során közülük több egybeépült, mégis: a karcsaiak egymás közt mindmáig megkülönböztetik az egyes településeket.
Az 1989-es rendszerváltás után a demokratikusan megválasztott községi önkormányzatok jogköre is bővült. A karcsaiak, számos más csallóközi magyar településhez hasonlóan, éltek jogukkal, hivatalosan is felújították településeik történelmi neveit. Így, a lakosság által választott önkormányzat döntése alapján, újra életre keltek ezek a honfoglalás kori települések. Régi megnevezésük: Amadé-, Sípos-, Pinke-, Mórocz-, Göncöl- és Egyházkarcsa, illetve Etre-, Kulcsár-, Királyfia-, Erdőhát-, Damazér- és Sólymoskarcsa – ismét hivatalos helységnévtáblára került. Ezekre az ősi településnevekre méltán lehet büszke e táj minden szülöttje.
Egyházkarcsa, mint a Szent Bertalan nevét védőszentként viselő templom székhelye, a Karcsáknak évszázadokon át központját képezte, és egyházi, vallási tekintetben ma is központi helyet tölt be a tizenkét Karcsa életében. A mai Egyházkarcsa helyén a középkorban több, elsősorban templomára ill. védőszentjére, Szent Bertalan apostol nevére utaló település volt, amelynek keletkezése a 11. századra, Szent István uralkodásának korára tehető.
Történelmünkből tudjuk, hogy István király elrendelte az országban, hogy tíz falura legalább egy templomot építsenek. Joggal feltételezhető, hogy a karcsaiaknak már a 11. században volt templomuk, valószínű, hogy ugyanazon a helyen, ahol a jelenlegi templom is áll.
Egyházkarcsa helyén vagy közvetlen szomszédságában több településről tesznek említést az oklevelek. A települések neve a legrégibb oklevelekben Egyházkarcha (1351), Remegkarcsa (1355), Diákkarcha (1357), Bartalkarcha (1377), Lászlókarcha (1377) és Lucakarcha (1467). A templom létére utal 1262. évi oklevél, amelyben a Remigius, a királyi család ispánja, testvére, Bott fiainak 41 hold szántóföldet, kúriát, halastavat, valamint rétet enged át. E javak az oklevél szerint a Karcsának nevezett falu, Szent Bertalan temploma mellett vannak. („Hjuxta Ecclesiam Sancti Batholomei in villa que dicitur Karcha.”)
Fontosnak tartom megemlíteni az 1308-ban keltezett, s mindannyiunk számára felbecsülhetetlen hely- és művelődéstörténeti okiratot, amely arról szól, hogy több karcsai, ill. csallóközi nemes, akik a várkonyi egyház körzetéhez tartoztak, megjelentek Tamás esztergomi érsek előtt, s kérték, hogy Szent Miklós tiszteletére kápolnát építtethessenek. Kérésüket azzal indokolták, hogy a várkonyi Szent Jakab-templom tőlük igen messze esik, s az áradások, az utat megrongáló tócsák miatt nehezen közelíthető meg. Az érsek a kápolna építését engedélyezte. Eddig azonban annak nincs semmilyen írásbeli nyoma, hogy a kápolnát felépítették volna. Logikusnak tűnik Bartal Aurél következtetése, miszerint „akár felépült a kápolna, akár nem, annyi a fentiekből mindenesetre kétségtelen, hogy sem a kápolna maga, sem a hely, ahol építését tervezték, nem volt azonos az akkoriban már régóta fennállott egyházkarcsai templommal és annak helyével. Ez a templom az idők folyamán bizonyára többször elpusztult, s többször újraépült, hiszen a falusi templomok a 15. században is nagyobbrészt fából készültek, ami nem tehette őket időtállókká, még kevésbé tűzbiztossá, a kőépület ritkaságszámba ment. Kétségtelenül lehettek időszakok, amikor a templom valamilyen okból rövidebb-hosszabb időre használhatatlanná vált-ilyen eset adódhatott 1308. év körül is, ami szintén indokolhatta a kápolna építésére vonatkozó szándékot. Egy 14. századi okiratból arra következtethetünk, hogy az 1248-ban először említett egyházat Karcsai Remigius ispán elődjei emeltették, mert a levél szerint a kegyúri jog Remigius egyenes
utódait illette meg.”
Az elmondottak alapján tehát megkérdőjelezhető az az elterjedt, s több kiadványban is fellelhető állítás, miszerint Egyházkarcsán 1308-ban épült először templom. Ipolyi Arnold, a magyar történettudomány kiemelkedő alakja, a Vasárnapi Újság 1858. évi 1-11. számaiban közölt Csallóközi úti-képek c. cikksorozatában tesz említést arról, hogy „…Egy érdekes, 1308-i, eredeti hártyaokmány a plébánia levéltárában tanúsítja, hogy e helyen akkor épült először templom.” Ez a templom a karcsaiak számára a távozások és a visszatérések, régi fájdalmak és örömök emlékét is felidézi. A templom tornya jelentette egykor az utolsó érzékelhető kapcsot a szülőfaluval a háború vérzivataraiba indulóknak, az ősi földről elűzött kitelepítetteknek, az ország távoli pontjaira induló munkás, kiskatona és diák számára is. S ugyanez a templomtorony remegtette meg sok karcsai szívét, amikor szenvedések, nélkülözések s megaláztatások után újból megpillanthatták. A karcsaiak miseútjaikon, évszázadokon át minden vásár- és ünnepnapon e templom felé igyekeztek, hogy meghallgassák az Úr igéjét, s hogy a közös áhítat élményével gazdagodva térjenek vissza családjukhoz és munkájukhoz. A felújított egyházkarcsai templomot esténként reflektorfények fénycsóvája aranyozza be. A csallóközi éjszakában ez a fényárban úszó templom a célhoz vezető világítótornyot juttatja az ember eszébe. Az autós, kerékpáros lassít, amikor elé tárul a ritka kép, a gyalogos pedig egy percre megáll, hogy gyönyörködhessen a látványban. S talán eszünkbe is juttatja halandóságunkat és gyarlóságunkat, s gondolatot ébreszt bennünk jelenünkről és jövőnkről.
A csallóközi Karcsa nevű falvak sokasága, régiséget sejtető előtagjainak hangulatossága nemcsak e települések múltjában búvárkodó kutatók érdeklődését váltja ki, hanem a költőt is játékos rímelésre ihleti. Az 1970-es években Tóth László költő kedves versikében játszadozik el a Karcsáink neveivel. A humoros költemény érdemes arra, hogy a karcsai családokban és óvodákban gyermekeink is megtanulják:
Karcsaország
Etrekarcsán kárászt fogtam,
Kulcsárkarcsán kulcsárkodtam,
Amadén meg jót aludtam,
Damazéron danázgattam,
Erdőháton erdőllöttem,
Solymoskarcsán solymárkodtam,
Göncölkarcsán göncölögtem,
Mórockarcsán mórikáltam,
Síposkarcsán sípolgattam,
Pinkén voltam picinke,
Királyfián király fia,
Egyházkarcsán csizmadia.
Címer- és zászlóavatás Egyházkarcsán
Községünk önkormányzata 1995 őszén magáévá tette Gódány László polgármester kezdeményezését, s eldöntötte, hogy a hat történelmi múltú települést egy közigazgatási egységbe foglaló Egyházkarcsának címert és zászlót készíttet. A munkával Somogyi Pétert, a Károly Egyetem Bölcsészettudományi Kara történelem- levéltáros szakának végzős hallgatóját bízta meg. Az önkormányzat kívánsága az volt, hogy a címer a csallóközi Karcsákkal összefüggő heraldikai emlékekből kiinduló, azok fő alkotóelemeit figyelembe vevő jelkép legyen. A címer tervezete 1996 májusára elkészült. Tervezői régi karcsai családok címerei egyes elemeiből kiindulva alkották meg a község önazonosságának e fontos jelképet. A címer
forrása két, 15. századbeli, Luxemburgi Zsigmond magyar és cseh király, német-római császár által két karcsai személynek, nevezetesen Karcsai „Török” Pálnak és Karcsai Péternek adományozott címer, illetve a 16. századi törökellenes küzdelmekben résztvevő Síposkarcsán várkastélyt, védelmi erősséget építtető Somogyi György címere. A címerpajzsban látható oroszlán és mitológiai griffmadár a heraldika legismertebb és legméltóságosabb alakjai köze tartoznak. Lovagi erényeket, erőt, kitartást és éleselméjűséget fejeznek ki – tulajdonságokat,
amelyek sose vesztenek értékükből.
Egyházkarcsa címerének heraldikai leírása: álló, háromszögű, haránt osztott tárcsapajzs jobb oldali felső zöld mezejében bal felé léptető oroszlán első jobb mancsában görbe ezüstkard. A pajzs bal oldali (alsó) része: kék mezőben kinövő, piros mancsú ezüst griff.
A címerrel egyidejűleg elkészült a község zászlaja és pecsétje is. A zászló színei, a zöld, az arany és a kék – összhangban vannak a címer színeivel, s a községet képviselő polgármester pecsétjére is rákerült az oroszlános és griffes címer.
Egyházkarcsa Község Önkormányzata 1996. május 22-én elfogadta és a község hivatalos jelképeivé nyilvánította az előterjesztett címeres zászlótervezetet. A jelképek ünnepélyes felszentelésére 1996. június 22-én az egyházkarcsai templomban került sor.
Az eseményen részt vett Boros Jenő, Magyarország szlovákiai nagykövete, képviseltette magát a Dunaszerdahelyi Járási Hivatal, a Dercsikai Mezőgazdasági Szövetkezet, jelen volt a szomszédos Királyfiakarcsa önkormányzatának, valamint a magyarországi testvértelepülés – Rábapatona – önkormányzatának küldöttsége, s részt vett az eseményen számos szlovákiai magyar újságíró is. A Szlovák Rádió magyar adása élőben számolt be a történtekről.
A község önkormányzata az esemény alkalmából háromszáz példányban kiadta a jelkép tervezőinek tanulmányát Egyházkarcsa címeréről, s elkészíttette a címer fémből öntött nagyméretű példányait is. A jelképet a község önkormányzata a sportpálya melletti szabadtéri színpadon rendezett falunapi ünnepségen adta át és mutatta be Egyházkarcsa lakosságának.
A karcsai búcsú
Csallóköz-szerte híres volt a karcsai búcsú, amelyet emberemlékezet óta augusztusban, a Szent Bertalan napot követő vasárnapon tartottak meg. Erre az időre a gazdák nagyobbrészt túl voltak az aratáson, a cséplésen, az iskolás gyermekek meg a nyári szünidő örömeit élvezték, és ami ugyancsak nem elhanyagolható körülmény, ekkora már volt hízott kacsa és levesbe való csirke is.
A búcsú nagy esemény volt a falu életében, anélkül, hogy valaki felszólította volna az embereket, az egész falu népe házának, udvarának csinosításába kezdett legalább egy héttel búcsúvasárnap előtt. A gazdák, gazdalegények felsöpörték az udvart, a ház előtti utcarészt, a szemetet elszállították az udvarról. Az asszonyok új vakolattal tapasztották be körös-körül a házfal foghíjas helyeit. A férfiak felnyesték a falmelléket, a nők a házban mostak, takarítottak. Hiszen búcsúra vendégekkel, távolabb élő rokonok, ismerősök látogatásával számoltak. Búcsú napján, már ebédidő előtt, 3-4 szál muzsikusból álló cigányzenekarok járták a falut, mindenütt kaptak valamit, kóstolót, miután eljátszottak egy nótát. A délutánt legizgatottabban a falu gyermekei várták. Az utcán sátrak sora állt, nagy búcsúi kínálattal. Volt ott mézeskalács szív és huszár, sokféle cukorka és játék. Ilyenkor a szülők mindig vásároltak búcsúfiát gyermekeiknek. A híres körhinta sem hiányozhatott a falu központjából, amely sok örömet nyújtott a nagyobb fiúknak, lányoknak. De voltak ott lövöldék, planétások papagájjal, cukorvatta- és pattogatott kukorica-árusok is.
Mindez a karcsai gyermekek számára igazi paradicsomnak tűnhetett. A délutáni órákban kezdődő s hajnalig tartó táncmulatságon, miután a vendég befizette a belépti díjat, kis szalagot tűztek kabátja hajtókájára. Amíg a búcsúvasárnapi mulatság idegenek, azaz máshonnan érkezett vendégek részvételével zajlott, a falubeliek a következő napon, búcsú hétfőn mulattak amúgy igazában. Ekkor az idősebb nemzedék foglalta el a lombsátor körüli asztalokat, s ekkor hangzottak fel a régi szép, szívhez szóló magyar nóták. Ezen a napon szép közös emlékben volt részük, együtt vigadtak, s mintha megfeledkeztek volna az élet árnyoldalairól, a gondokról, bajokról.
