Hosszan tartó súlyos betegség után 2014. július 25-én visszaadta lelkét a Teremtőnek Dobos László szlovákiai magyar író, szerkesztő, műkritikus, politikus. Portálunk a nemrégiben kiadott Hazám, Felvidék c. kiadványban megjelent egy a szülőföld szeretetéről szóló régebbi cikkeiből összeválogatott írással emlékezik Dobos Lászlóra.
Szülőföldem
(részletek Dobos László 1977-ben a Nőben megjelent írásából)
Csábít az elérzékenyülés, az élmények sorolása, a romantikus emlékezés. Van egy öröklött szülőföldlátásunk; a mindennel, a széppel azonosított szülőföld. Mert a szülőföld azonosul és azonosítható. Hessegetem magamtól, mégis elém totyog egy kisiskolás és mondja: Szülőföldem szép határa! Meglátlak-e valahára? Ahol állok, ahol megyek, mindenkor csak feléd nézek…”
Ma már többről van szó. A szülőföld szerteágazó utak: táj, történelem, ember, kenyér, magához ölelő, világba kényszerítő; arca annyi, ahány az élet napja, annyi, ahány emberi érintés a bölcsőtől a férfikor határáig. Bodrogköz, szülőföldem. Ember, föld, vizek. Folyó határai: a Tisza, Latorca, Bodrog. Tekinthető szigetnek is Bodrogköz, három folyó szigetének. Országhatár választja ketté, Felső-Bodrogköz, Csehszlovákia.
…
A Felső-Bodrogköz falvainak története szinte kivétel nélkül az Árpád-korig vezethető vissza. Bodrogköz vizenyős mélyedés, századok folyamán a folyók töltötték fel fokozatosan. A folyók szeszélyes, kiszámíthatatlan kanyarok sokaságát vágták. Alacsony fekvésű helyeken a Tisza mellékágakat bocsátott magából. Ilyen „mellékfolyók” a Karcsa és a Tice. Tárkánytól Tokajig a Karcsa vízi út volt, máramarosi sót szállítottak rajta. Szabályozására I. Rákóczi György belga és velencei mérnökökkel terveket készíttetett, a munkára azonban nem került sor, a múlt század végére fokozatosan eliszaposodtak.
Az Árpád-kortól kezdődően legendák maradtak fenn a bodrogközi vízi világ halbőségéről. Már Anonymus is tudja: „A Tiszában több volt a hal, mint a víz.” Ugyancsak a Tiszáról mondja egy 1790-es feljegyzés: „Vagynak benne mázsás harcsák, harminc-negyven fontos pontyok és csukák, amelyeket szekerenként hordanak Kassára, Eperjesre, Debrecenbe és más városokba…” A vizek korának jellemzője és meghatározója a földművelés és állattartás. Bodrogközben kevés a föld, a szántás-vetés homokhátakra, az állattartás legelőkre, rétekre szorul. A termékeny szigetek körül víz van: erek, mellékágak, láp, mocsár, nádas.
A történelmet szépítő hajlam a természetet is idealizálja. Sokféle írásból a Bodrogköz hősi, szép tájnak tűnik: bőségesnek, áldásosnak, paradicsominak. A régi Bodrogközről ez a kép él bennünk. Szép ez a táj, de szépítik is. Ezt teszi Anonymus, Vörösmarty és később sokan mások. Az is, aki egyszerű történetet mesél, az is, aki vadjait, madarait, erdeit, berkeit mondja, veszi számba.
Vonzó a vízi világ, mitizálható is. Történész, költő, néprajzos, szociográfus előbb a szépet mondja a Bodrogközről. Pedig a táj az árvizek történelme is, a pusztításé, a félelemé, a rettegéseké, az örök küzdelemé… A nagy árvizek sora: akárha vesztett csaták éveit sorolnám: 1861, 1862, 1888, 1924… A Tisza, a Bodrog és a Latorca világpusztításai emlékeztető rémlátomások…
Én még láttam a temérdek nádasokat, lápokat, ereket, ingoványokat, zsombékosokat, a tavaszi vizeket. A kilencszáznegyvenes polgári iskolai földrajzkönyv Magyarország mocsárvidékeként tárgyalja a Bodrogközt. Alig volt esztendő, hogy ne gyötört volna a malária – a Bodrogköz réme –, láz és hideglelés. Az orvos magyarázta: mocsári betegség, szúnyogok okozzák.
…
Mindennek ára van, a valamikori érintetlen vízi világ, a vadbőség lassan már csak legenda. Gyimesi György, a táj kiváló ismerője írja: „Még abban az időben születtem, amikor a bodrogközi vizek alig ismerték a szabályozást… A számtalan mocsarat, lápot, ingoványt a vízimadarak megszámlálhatatlan sokasága népesítette be, és tavasszal a fészektelepek zsivajától volt hangos a határ. Akkor, a töretlen ugar és a szittyós rétek idejében még hangos volt a Bodrogköz a madárdaltól, és a vén tölgyek odvas fáiban szalakóták fészkeltek…
Valamikor nagyon régen Rigóországnak nevezték a szűkebb hazámat…”
Volt egyszer egy érintetlen őstermészet, vízi világ, vadbőség, madárparadicsom: a természet bőségének legendája. Mára az már foltokká zsugorodott, a Tajba mocsár, a Battyányi-erdő, az Ördöngös-tó, a töltések közé szorított hullámterek: legendára emlékeztetők. Legenda és realitás, az élet és az emlékezet iránya.
…
Valahányszor otthon vagyok, gyermek- és ifjúkorom arcait keresem, a magam nemzedékét. Apám temetésén döbbentem rá, hogy az ő paraszti nemzedéke már csak foszlányokban van jelen. Apám virrasztójában nagyrészt megözvegyült öreg parasztasszonyok énekeltek. Az a parasztvilág, amely valaha a törzsét jelentette a bodrogközi valóságnak, már csak temetésekre jár.
Kérdezem magamtól: a szülőföld táj- és emberélménye meddig marad meg bennem? A szülőföld állandó, de kiegészülő, alakuló, bővülő élmény is, beleágazik más tájakba, új vidékeket társít, viszonyítási alapul szolgál, kiterjed, megnagyobbodik. Ahányszor más tájat látok – ahányszor lehetőségem van másféle ismeretforrás birtokbavételére –, annyiszor hasonlítom a szülőföldhöz, annyiszor emelem magamhoz a szülőföldemet. S minél messzebbre megy az ember, annál magasabbra kívánja emelni gyermek- és ifjúkori önmagát. Minél többet látok a világból, életből, történelemből, annál magasabbra szeretném fölmutatni valamikori önmagamat. Dolgunk az emberi-erkölcsi magasságok felé való irányulás, s egy ponton túl ez már nemcsak szülőföld, az apa, a család, a rokonság, hanem ama népközösség kérdése is, amelyben felnőttem, és amelynek része vagyok.
…
A Bodrogköz történelme egyszerre szép és embert próbáló. Ilyen a történelme: embert próbáló nyugtalan, a honfoglalástól kezdődően tele örvényekkel. A Bodrogköz történelme tele van meghatározó változások nyomával. S mi lett itt az embernek rendelt gond?
Megmaradni, fennmaradni, s a küzdelemben is emelkedni. Megmaradni a vizek pusztítása ellen, a zsarnokság ellen, a kényszer ellen, a háborúk ellen, az üldözések ellen, megmaradni sokféle fordulat örvényében. Megmaradni főtartással, megmaradni meghajlással, megmaradni alkalmazkodással, megmaradni küzdelemmel.
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”47641,47640,47558,47533,25227,22479″}
