Szomolai Tibor sikeres vállalkozó közreadta második könyvét, a Fáklyavivőt. A kassai Rovás Akadémián mutatta be kedden, december 16-án. Gyér közönség jelenlétében.
Ez a munka már korábban íródott, mint a sikert aratott Felvidéki saga, de a szerzőnek most sikerült munkáját befejeznie. Ugyanúgy mint a Saga, ez is a felvidéki mindennapok valóságát örökíti meg. Kende Zsombor, a kötet főhőse maga a szerző.
Szomolai rögtön belecsap a levesbe! Már az elején a békepapokkal, vagyis besúgókkal kezdi, majd egy másik rákfenére tér ki, a nevek torz írásmód szerinti használatára. A volt kommunistákat sem kíméli. Sokan szeretnék feledtetni ezt a múltat, de ez a gerincsorvasztó mentalitás mindmáig velünk él és néha reinkarnálódik. Politikai formációink árulásait és vértelenségét sem hallgatja el. Sajógyöngyén, nem egészen Rimaszombatban játszódik a történet, elsősorban a római katolikus magyarok körében. Ám ez csak „véletlen”. A batyiaknak mondom, de értsen belőle végre a felvidéki magyarság is – vágja arcukba okkal a szerző. „Mindenki tudja – mondja az egyik szereplő -, hogy mély a sajógyöngyei mocsár, de a lecsapolásába senkinek sincs mersze belevágni.”
Nem kívánom a történetet ismertetni, hiszen azt már megtettem más alkalommal, sőt megjelent a kötetről ismertető írás is.
Ez a könyv Zsombor harcáról szól a begyepesedett, kényelemszerető, agymosott percemberkékkel. Mulasztásainkról, melyekről nem szívesen hallunk. Mert hiszen mi remek fickók vagyunk, csak hát a körülmények, meg nem szabad fejjel menni a falnak, meg itt a család, meg az érzékeny szlovákok… A találkozó második felében is erről volt szó. Mit mulasztottunk 1989 óta, de már korábban is. Nem igaz, hogy azelőtt sem lehetett semmit tenni, mégha sokkal nagyobb körültekintésre és óvatosságra volt szükség. Egyes tabukat nem volt tanácsos érinteni, de ma már egészen más a helyzet. Mégsem látszik meg, hogy megnyergeljük a lehetőségeket. Nem tudjuk hová tűnt a civil kurázsi! Valahogy elpárolgott. A pedagógusok nincsenek sehol. Elhangzott, amióta a Rovás Akadémia létezik, aktív pedagógus nem lépte át a ház küszöbét! Közben arról pusmogunk, hogy egyes intézményvezetők voltaképpen leépítik, felszámolják iskoláinkat. Azonban senki nem állt ki, hogy világos véleményt mondjon. Csak egy anonim levél született. De pedagógus még könyvet sem vásárol. Múltkoriban Szinay Árpád ingyen ajánlotta föl nekik nagyon érdekes és tanulságos kötetét, mely a mi sorsunk egyik szeletét örökítette meg. Nem kellett nekik! A székelyek naponta tüntetnek elvett iskolájuk miatt, mi meg még egy rokonszenvtüntetést sem hozunk össze – dohogtunk néhányan.
Életünk végén majd lepereg a film, mely kíméletlenül bemutatja kisszerűségünket, de akkor már késő. Semmit sem lehet tenni. Akkor már önigazolóan szégyenkezni is fölösleges! „Kicsit” korábban kellett volna. Még az Úristent sem lehet beperelni ezért a moziért, ha egyáltalán ez a nevetséges gondolat valakinek eszébe jutna. Nem Ő írta a forgatókönyvet, hanem mi – az ördöggel együtt. Pedig ezt az állandóan újabb fejezetekkel bővülő szappanoperát azért gondolatban lepergethetjük. A legtöbb ember azonban stiklijeit, közösségkárosító ügyeskedéseit úgy követi el, hogy azzal számol, ez a szélesebb közösség úgysem fogja soha megtudni. „Vagyok olyan ügyes, hogy jól elrejtem sötét titkaimat. A világ úgyis színészi teljesítményem függvényében ítél meg. Más is ezt csinálja, akkor én miért ne ügyeskedjek?” – szól a felmentőnek tűnő nyegle kérdés. És jól számol az ilyen szatócs, mert a legtöbben nem kívánnak konfliktusba keveredni, „jobb a békesség”, mely közösségünk sorvadásához vezet. Majd lehet panaszkodni az absztrakt körülményekre és sok mindenre és mindenkire. Ebben is kifogyhatatlanul találékonyak vagyunk. Pipogya „hősünket” családtagjai sem figyelmeztetik rá, hol a határ. „Kaparj kurta…” Az Úristenre meg fütyülünk. Pedig az „sajnos” látja minden tettünket és számon tartja. A számítógép elromolhat és minden adat elveszhet, az Úr esetében ilyen üzemzavarral nem számolhatunk. Nem ártana, ha ezt a gondolatot nem amnéziásan kezelnénk. Régi tanmese szerint, egy apa lopni ment fiával együtt. Nem lehet elég korán elsajátítani a szakmát. A papa jobbra, balra, előre és hátra nézett, hogy nem látja-e őket valaki, mielőtt tettét végrehajtaná. Mire megszólalt a gyerek: „Apu fölfelé nem néztél…” Hát jó lenne, mielőtt gyáván viselkedünk és arról kezdünk beszélni, miért lehetetlen valamit megvalósítani, hogy egy kicsit fölfelé figyelnénk. De ezt legfeljebb vasárnapra zsugorítjuk. Akkor is csak egy-két órára.
Zsombor, a Fáklyavivő kénytelen végül visszavonulni. Mert a mocsárt nem engedik lecsapolni. Egyesek szeretnek a zavarosban halászni. Az emberek néha hamarább adják föl, mint belefognának. Megrettennek saját árnyékuktól és kifogásokat vacognak. Mernek kicsik lenni és attól még föl is magasztosulnak. „Was is kleinchen, das ist blümchen.” – mondja egy német közmondás. Ami kicsike az virágocska (szépecske)! De biztos, nem erre vonatkozik, amiről most szólunk.
Sajógyöngyén – Sajógyöngén? – nem lehet a templomban a Himnuszt énekelni, mert az sérti a szlovákokat. (Sajóerősön lehetne.) Kiderül, erről szó sincs, mégis a túlzott óvatosság hosszú távon öncsonkításhoz vezet. Már a tervek megvitatásánál felmerül a „varázskifejezés”, nem lesz olyan egyszerű. Na és!? Annál nagyobb önbecsüléssel kecsegtet, ha egy bonyolult ügyben sikert lehet elérni. Magától ugyanis nem fog semmi leegyszerűsödni. Azután jön az aggályoskodás, lehet-e hivatalos levelet magyarul írni, majd jön rá a semmitmondó válasz. A cigánykérdés és azok nyomora is terítékre kerül. Ez lesz Szomolai következő könyvének anyaga. Tetszik, vagy sem, nem szabad szemet hunyni fölötte. Ha ugyanis nem próbálkozunk, nem kérdezünk, nem kísérletezünk, akkor semmit sem fogunk megtudni.
Azt is mondhatjuk, Szomolai munkája mulasztásaink, megalkuvásaink, bénaságunk, restségünk és a tisztánlátásunk hiányának egyfajta gyűjteménye. A stratégiai gondolkodás hiányának leleplezője. Azért kényelmetlenül fontos. Kellene, hogy megrázzon minket, „mint Krisztus a vargát”.
Nem kell külső ellenségeket keresnünk, megvagyunk mi a saját léhaságunkkal, igénytelenségünkkel, mocsarunkkal és tunyaságunkkal. Megszoktuk már ezt a bizalmas szimbiózist. Rögtön az elején nem azt keressük, hogyan lehetne valamit megvalósítani, hanem a nehézségeket. Azokat sem azért, hogy a leküzdésükről cseréljünk eszmét, inkább azért, hogy „bizonyítsuk”, ezért meg amazért nem lehet semmit sem tenni. Ez a gyáva jóslat azután bekövetkezik, mert meg sem kíséreljük leküzdeni az akadályokat. Nyilvánvaló, hogy akadnak leteperhetetlen akadályok és nem minden sikerül. De ha már eleve azzal fogunk neki, hogy nem fog sikerülni, akkor csakis negatív „eredmény” születhet. Ilyenkor a „jós” ugyan fölmagasztosul, mert „helyesen” látta a jövőt, de a közösség kénytelen ennek kárát zsebre vágni. Frusztrált lesz és a sok rossz példa miatt ez közösségromboló hatást gyakorol. S ebben ez a legnagyobb tragédia.
Szomolai Tibor ebbe nem kíván belenyugodni. S jól teszi! Juhász Dósa János foglalta össze éles szemmel a történet üzenetét. „Ahogy más könyvek, ez sem fogja megváltani, se jobbá tenni a felvidéki magyarságot, mégis kiáltó példával szolgálhat az elkövetkezendő nemzedékek számára, hogy talán lehetett volna más, járható és élhetőbb út is, ha az utat mutató fáklyavivőket megbecsülték volna.” De ma az igénytelenség a vonzó. A butaság, trágárság, az ismeretek és tények és Isten ignorálása… a mágnes. Egyes vélemények szerint, az emberiség értelmi és érzelmi szintje rohamosan romlik.
A hit és elsősorban az Istenhit szintén hangsúlyos helyet foglal el a történetben. Három török kamionsofőr Ausztriában a parkolóban leteríti imaszőnyegét. Letérdelnek egymás mellé, Mekka felé fordulva imádkoznak. „El tudod azt képzelni, hogy három magyar katolikus sofőr kiszáll a kamionból, letérdelnek egymás mellé és imádkoznak?” – kérdi Zsombor, vagyis Szomolai. Láss csodát, a muzulmánok szaporodnak, a keresztyének meg fogynak! Véletlen!?
Én a kötetnek legszívesebben a Fáklyavivő és fáklyafojtogatók címet adnám.
Komolyan kell vennünk ezt a gyógyító élveboncolást és lelkiismeretünket nem kellene nagy üres ricsajjal elhallgattatni. Szomolai Tibor félreverte a harangot. Ezért fontos ez a könyv, melyet minél több embernek kellene elolvasnia és megszívlelnie úgy, hogy életvitelükben is meglátszik. A betlehemi gyertyalángot most sokan viszik szerteszét. Ennek a könyvnek a mondanivalóját is szét kell hordanunk addig, míg van kinek. Rólunk szól, Neked íródott! Nézz Szomolai tükrébe és utána légy más ember!
Tekintse meg Képgalériánkat ITT>>.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”50077,50057″}
