Belgiumban járva az ember akaratlanul is felidézi magában azt a már-már szakállas viccet, amelyiknek a poénjában a magát belgának érző 56-os magyar emigráns fia komoly dilemmával küzd, mivel nem állhat be sem a vallonok, sem a flamandok közé.
A közel 11 milliós országról tudni kell, hogy két hivatalos nyelvvel rendelkezik, lakosságának nagy részét ugyanis a déli területeken élő, franciául beszélő vallonok, ill. az északi régiókban élő, a holland nyelv egyik nyelvjárását beszélő flamandok teszik ki. Brüsszel, a flamand nyelvterületen belül található főváros hivatalosan is kétnyelvű annak ellenére, hogy érezhető a francia nyelv dominanciája, köszönhetően a városban élő nagy számú bevándorlónak, akik inkább a másodnyelvként elsajátított franciát használják.
Sajátos helyzetben vannak a határ menti területeken élő német kisebbség képviselői – számuk kb. 50-70 000 lehet -, anyanyelvük ugyanis regionális hivatalos nyelvnek számít az általuk lakott területen. Nyilván nem azért, mert naponta mondogatják maguknak a mert „Belgiumon” élünk hamis mantráját.
Határon túli magyarként az emberben akaratlanul is felmerül a gondolat, volna mit tanulni a belgáktól néhány közép-európai demokráciának, népcsoportnak is, akiknek csak addig fájt a diszkrimináció és nyelvi jogaik semmibe vétele – az elnyomás és beolvasztás eszközét látva benne -, amíg ők voltak kisebbségi helyzetben, a kocka fordultával és a szerepek cseréjével a kollektív történelmi emlékezet is halványulni, kopni kezd.
Ott valamiért működik. Itt nem.
Közel hetven tanár, egyetemista vehetett részt december 7-e és 11-e között a Nagy József (Most-Híd) európai parlamenti képviselő irodája által szervezett Szeminárium a közép-európai történelemtanárok részére elnevezésű rendezvényen, amelynek központi témája a kisebbségek helyzete és az ezzel kapcsolatos problémák megoldási lehetőségei voltak az Unión belül.
Az egykori alapítók szeme előtt nemes cél lebegett: két pusztító világháború után elhozni a béke és fejlődés korát. Európa egységesítésével, a meglévő és felmerülő konfliktusok békés rendezésével egy olyan világot teremteni, amelyben megelőzhető a háború és a pusztítás, ahol megszűnnek a határok, ahol semmi sem szab gátat a gazdaság fejlődésének, az áruk és a munkaerő szabad áramlásának. Ez az egyesült Európa sikerének kulcsa. Ahol nem a görbe uborka miatt kell(ene) szomorkodni, hanem örülni az uniós tagsággal járó előnyöknek, a kapott milliárdoknak, amelyekből többek között utak épülnek, iskolák újulnak meg, új munkahelyek jönnek létre…
Örülnünk kellene, de valamiért jobban szeretünk panaszkodni. Mert ellopják, mert a politikusok, mert otthon lehet maradni a választások napján, aztán meg dühösen verni az asztalt. Ez persze nem jelenti azt, hogy az Unióban minden szép és jó, a politikus tőlünk nyugatabbra is csak politikus, pártérdeket képvisel, frakcióba tömörül, ha kell, saját honfitársaival fordul szembe, a nagy országok akarata érvényesül a kis országok rovására, a nemzeti érdek és büszkeség feledteti a testvér lészen minden ember gondolatát.
Milyen jövő előtt áll az Unió? Mi a további fejlődésének és sikerének kulcsa? Hogyan fogják majd a jövőben kezelni a kisebbségek kérdését? Többek között ezekre a kérdésekre is próbáltak választ keresni a szeminárium előadói és résztvevői. Bevezetőjében a vendéglátó, Nagy József is kifejtette, mennyire nem könnyű saját és regionális érdekeinket képviselni egy olyan közegben, ahol a kisebbségi politika, a kisebbségek érdekei háttérbe szorulnak a régi országok egymás közötti vetélkedése mellett.
A megoldatlan együttélési kérdések pedig csak generálják a feszültséget, az őshonos nemzeti kisebbségek jogállásának kérdését nem lehet mellőzni, asztal alá söpörni egy olyan szövetségen belül, amelynek 500 millió lakosa közül 70 millióan valamelyik kisebbséghez tartozónak vallják magukat, sőt saját képviselőik is vannak az EP-ben.
Foglalkozni kell vele ajánlások, határozatok szintjén, elfogadni egy kisebbségi minimumot, amely előmozdítaná a kisebbségi nyelvek hivatalos használatát, mindkét fél számára elfogadható területi-önkormányzati megoldásokat eredményezne nyelvi és nem pedig politikai alapon, betartásukkal a kisebbséghez tartozó személyek biztonságban és otthonosan érezhetnék magukat az általuk lakott területen, megelőzhetők volnának az esetleges jövőbeli konfliktusok. Másnap megtudtuk, képviselő úr javaslatát az Európai Néppárt, az EP legerősebb frakciója is támogatja, így valószínűnek tűnik, hogy a jövőben elfogadhatóvá válik az őshonos kisebbségek jogainak uniós szinten megvalósuló felvállalása.
2015-ben egy néppárti szervezésű szakmai meghallgatás is lenne a témában. Bízunk benne, hogy a kezdeményezés nem kerül majd mellékvágányra egyes csoportok nemzeti érzékenysége miatt!
Brüsszel számomra az ellentétek városa volt. Egy város, ahol az egyik percben még a nap sütött, a másikban már bőrig áztunk, az egyik oldalon ott a Európai Parlament hatalmas épülete, amely elsősorban a monumentalitásával és nem a szépségével nyűgözi le az embert, ahol Európa szerencsésebb felének sorsáról döntenek képviselők, ahol mindenki rohant és futott valahová a folyosón, mint Gazsi az üres talicskával, mert annyi a munka, hogy nincs ideje megtölteni sem. A kávéautomata-felelős is köztük volt. A lift is csak a 2. és 4. emelet között közlekedett, a kollégák egy része le is maradt a közös fotóról, amelyet gyorsan kellett elkészíteni, mert türelmetlenül várt a másik csoport. Ugyanez a tolakodás volt tapasztalható az előadótermekben is, így kötetlen beszélgetésre nem is igen jutott idő, a parlamenti folyosó meg nem a legideálisabb hely erre.
Az Igazságügyi Palota hatalmas épülete mellett eltörpültek a hagyományos épületek: kicsi, szűk házacskák, tenyérnyi téglákból felépítve. Megállapítottuk, hogy van türelmük ezeknek a belgáknak, zongorázni viszont nem sokan tudhatnak közülük. Brüsszelben járva nem hagyhattuk ki az uniós országok épületeinek makettjeit felvonultató Mini Európát, amely a maga liliputi épületeivel sajátos összhangot alkot a szomszédságában található, a vas atomszerkezetét formáló Atomium hatalmas gömbjeivel, amelyek az 1958-as világkiállítás alkalmából épültek, és a Pisilő kisfiú szobra mellett a város legismertebb látványosságának, szimbólumának számítanak. Ez utóbbit nekem sajnos nem sikerült megtalálni, talán majd legközelebb. Túl kicsi volt, túl sötét volt. A nagy belgacsoki-hajszolásban valahogy nem jutott rá idő.
Fáradtan, megtörve, de egy élménnyel gazdagabban tértünk haza Brüsszelből. Képviselő úrnak ezúton is szeretnénk köszönetet mondani a meghívásért, kívánunk neki további jó munkát és a szlovákiai magyarság eredményes képviseletét!
Dózsa Roland, Felvidék.ma
A szerző az érsekújvári Pázmány Péter Gimnázium tanára
