Mindig örülök, ha egy-egy településről, annak múltjáról, jelenéről; örömeiről, gondjairól olvashatok lapjaink hasábjain.
Különösen érdekelnek azok az írások, melyek szerzői a már általam is kutatott és bemutatott helységekről szólnak. Kíváncsi vagyok arra, hogy a már eddig leírtakat mivel tudják kiegészíteni, pontosítani, mélyíteni. Mert nem könnyű egy településkép hiteles megrajzolása, elfogulatlan bemutatása. Nem lehet ugyanis ezekről sem elragadtatással, sem ellenszenvvel írni. Az óvatos mértéktartás, az igazság megközelítésének a szándéka a fontos; no meg persze az adathűség, a tények felvázolása, az idézések pontossága.
Ipolyvarbón magam is sokat kutattam-gyűjtöttem. Jártam ott író-olvasó találkozón, tartottam előadást stb. Különösen megragadott a varbói folklórkincs gazdagsága, a viselet gyönyörűsége, Mericza Zoltán tárgyi gyűjteményének megannyi kincse. Néprajzi köteteimben ott az ipolyvarbói hiedelemanyag, a megható virrasztóénekek gazdag tárháza, a menyasszonybúcsúztató kivételesen szép ősi szövege.
Bemutattam a falut Nógrádi tájakon című kötetemben is (Madách, 1992), írtam róla egy fejezetet a Szakrális emlékeink nyomában I. című könyvemben (Lilium Aurum, 2008); 2005-ben pedig a Honismereti Kiskönyvtár sorozatban az Ipolyvarbó – Egy szép fekvésű határfalu című füzetem is megjelent a komáromi KT Kiadónál. Az utóbbiban idézem a régi geográfusokat-statisztikusokat, történészeket: Fényes Eleket, Györffy Gyö֊rgyöt, Jekelfalussy Józsefet, Mocsáry Antalt, Vályi Andrást. Persze a maiak munkáját is kézbe vettem, például Praznovszky Mihályét, Kiss Lajosét, Káldy Nagy Gyuláét, Jeney Andrásnéét, vagy épp a szlovák nyelvű összefoglalókat.
Egy nem régi Varbóról szóló írásban forrásmegjelölés nélkül olyan Fényes Elektől való idézetet olvastam, mellyel én eddig sajnos nem találkoztam. Ebben szó esik a Szentiványiakról, meg arról hogy „A falu templomát Szent-Iványi Ferencz építette 1789-ben.” Fényes Elek munkája, a Magyarország Geographiai Szótára 1851-ben jelent meg Pesten. Ezt én is gyakran idézem, s benne Ipolyvarbóról ez áll: „Varbó, Nógrád m. szép fekvésű magyar falu, 667 kath., 12 evang. lakja. Kath. paroch. templom, ékesíti ezen helységet néhai Szentiványi Ferencznek az Ipoly parton dombon álló gyönyörű kastélya, egy szép kerttel együtt. Van jó földje, rétje, erdeje, és szőlője. F.u. Szentiványi. Ut. post. Balassa.Gyarmat.” (A teljes szöveg szó szerinti idézése) Aztán azt is olvasom a cikkben, hogy a nevezett úriember pompás kastélya már eltűnt, helyén új házak állnak.
Nos, a templommal kapcsolatban én az alábbiakat írtam a Szakrális emlékeink nyomában I. c. kötetben:
Ipolyvarbó „mai késő barokk római katolikus templomát 1797-ben emelték a Szentháromság tiszteletére. A Borovszky-féle megyei monográfiában az 1798-as templomépítési dátum szerepel (57.p.), (Valószínűleg ez a felszentelés ideje.) más kiadványokban pedig, például Szlovákia honismereti szótárában 1789-et tüntetnek fel építési dátumként (Kropilák 1978, 288.p.). A Nagyszombati Egyházmegye legújabb kiadványaiban is 1797 az építés jegyzett időpontja. Minderre, illetve a templomállíttató kegyúrra, Szentiványi Ferencre két márványtábla is emlékeztet Ipolyvarbón. Az egyik a templom főbejárata felett látható, a másikat pedig a szentélyben helyeztette el Szentiványi emlékére az unoka, Szentiványi Sándor 1897-ben, a templom fennállásának 100. évében. Ennek szövege így szól: „A templom homlokzatán deák nyelven márványkőre vésett emlék felirat tartalma hazai nyelven következő/ A teljes szent Háromság dicsőségére őfelsége Mária Terézia segítségével Szent Iványi Ferencz Királyi táblai protonotárius és királyi tanácsos, Sáros megye főispánja s Magyarország tárnokmestere kegyeletből állította 1797-dik évben.” A templomépítő Szentiványi Ferenc országbíró egyébként a templom sekrestyéje alatti családi kriptában nyugszik.
Az egytornyú, félköríves szentélyű templom észak-déli tájolású. Oltárképe a Szentháromságot ábrázolja, a szokásostól eltérő formában. Az Atya a Szentlélekkel az angyalokkal körülvett halott Jézus felett látható. A szentély mennyezeti freskója az Angyali üdvözletet örökíti meg, amint Gábor angyal megjelenik az imádkozó Szűz Máriának. A freskó sarkait a négy evangelista képe díszíti a szokásos állat- és angyalszimbólumokkal. Az eredeti freskó a keresztséget ábrázolta.
A diadalív alatti bal oldalon egy Jézus Szíve-szobrot helyeztek el, a jobb oldalon pedig a Mária Szeplőtelen Szíve-szobor áll.
Itt mondjuk el, hogy az ipolyvarbói Isten háza a környék egyik legszebb temploma. Szobrai is egyedi alkotások: az egyes szenteket általában a szokásostól eltérően örökítik meg. A hajó mellékoltárait a Szeplőtelen Szűzanya és a Mater Dolorosa tiszteletére állították. Az utóbbi Pietája is eltér a megszokott ábrázolású hasonló szobroktól: a Fájdalmas Szűz itt palástban és piros ruhában van, balján, a szíve felett egy átszúrt tőr látható. Jézust nem az ölében tarja: jobb karjával a halott feje alatt, a vállánál öleli át, baljával pedig Jézus karját fogja. Az oltár mögötti falon egy fehér lepellel díszített fakereszt, alatta pedig a Szentsír látható – persze csak a nagyhét adott napjain – a halott Jézus szobrával.
A hajó nagyméretű freskói az Utolsó vacsorát és Mária mennybe felvételét (megkoronázását) jelenítik meg. A kisebb falfreskók a magyar szentek közül mutatnak be néhányat, például Szent István királyt, Szent Imre herceget, Szent Erzsébetet és Szent Margitot. Ugyancsak a templomhajóban helyezték el Kis Szent Teréz szobrát, de itt látható Szent József a Kisjézussal s kezében liliommal, Assisi Szent Ferenc háromcsomós övvel átkötött barna szerzetesi ruhában, széttárt kezekkel. Van szobra Szent Antalnak is, aki imakönyvén tartja a kis Jézust, bal kezében pedig liliom van. A gyermek Jézus itt szokatlan ruhában látható: szép sárga „zobonyán” apró csillagféle alakzatok figyelhetők meg. Nagyon szép az a szobor is, amely Jézust Pilátus előtt örökíti meg összekötözött kezekkel. Ugyancsak a templomban látható a Lourdes-i barlang, benne a Szűzanyával és Szent Bernadettel.” Tovább nem idézem munkámat, hisz eme írásnak nem a templom bemutatása a célja.
A nevezett főúri családdal kapcsolatban is elmondtam egy másik dolgozatban, hogy a XVIII. század „utolsó negyedében az egyik legrégibb múltú és „legkiterjedtebb magyar nemzetség”, a Szentiványiak egyik ága telepedett le Varbón. Szentiványi Ferenc, az egykori főispán, királyi ítélőmester és országbíró teremtette meg „példátlan szorgalmával, kitartásával a család ezen ága gazdasági, erkölcsi felemelkedésének lehetőségét”. A Szentiványiak régi kastélyáról sokan írtak, újabban Praznovszky Mihály történész, aki elmondja, hogy a régi kastély 83 méter hosszú, zsindely fedte kőépület volt, nyolc bolthajtású szobával, cselédszobával és konyhával. Alatta 800 akós pince húzódott. A kastélyt sajnos 1945 után lebontották. Később a Dióssy család lakta az épületet, melyről néhány korabeli képeslap is fennmaradt. Tizenkét tengelyes főhomlokzatát előreugró, háromszög alakú timpanon díszítette.
Állt itt a Szentiványiak által építtetett másik kastély (kúria) is, melyet a Szabó család lakott. Mára ez is eltűnt. Ez egykor a régi szövetkezeti udvar helyén állt. A szóban forgó cikk szerzője elismerően szól a varbói Szentiványi Napokról, a hagyományok és a múlt szeretetének fontosságáról, mert a „gyökerek megtartanak Ipolyvarbón”. Magam is kiemeltem az eddig nem említett könyvemben (Szécsénykovácsitól Zalabáig. Madách, 2007)) a hagyományápolás, a gazdag emlékek feltárásának fontosságát, a szülőföldszeretetet, az Ipoly-hidak megépítésének szükségességét, melyek együttesen zálogai lehetnek a biztosabb jövőnek. De ehhez eztán még valami fontosabb is kellene. Gyerek a családokba, gyerek az óvodába-iskolába. Mert a faluról szóló honismereti kis füzetben az alábbiakat is leírtam: „Varbó lakossága sajnálatos módon csökken. Az egykori népes családok, az összetartó hadak felbomlottak, divatba jött itt is az egykézés. A községnek 1823-ban például még 720 lakosa volt, százötvennel több, mint az 1900-as évek végén. Ám ez a szám tovább csökkent: jelenleg 408-an lakják a falut, zömmel katolikusok és magyarok. Hivatalosan a lakosság 14,1 százaléka vallja magát szlováknak.”
Az emlegetett cikkből azt a szomorú tényt ( s talán ez az említett írás legsúlyosabb hírértéke) is megtudhatjuk, hogy ma már csak 363 lelket számlálnak itt, s ebből 304 vallja magát magyarnak. Hát ez az! Javítani kell errefelé is az életkörülményeken, a munkalehetőségeken. De: az anyáknak addig is gyermekeket kell a világra hozniuk! Ahogy tették a török után, a jobbágyvilág alatt, az Amerikába való kivándorlások idejében. Mert jó, ha a gyökér megtartja a fákat, de új hajtásokat is kell a felszínre ereszteniük. A néhány önmagában álló százéves tölgyből nem lesz erdő. Varbón talán e tekintetben is történik majd csoda!
Csáky Károly, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”53500″}
