1948. december 26-án volt hatvan éve, hogy Magyarországon letartóztatták Mindszenty József hercegprímást, aki több nyilatkozatában is erélyesen kiállt a felvidéki magyarok mellett. A letartóztatásának körülményeiről és fogvatartásáról olvashatunk a továbbiakban.
Mi előzte meg Mindszenty letartóztatását?
1948. november 19-én titkárát, dr. Zakar Andrást az utcáról rabolták el és vitték a hírhedt Andrássy út 60-ba. Úgynevezett „haladó” katolikusokkal aláíratott nyílt levelet küdtek a prímásnak, akiket ő személyesen is fogadott Esztergomban december 8-án. Nevezetesen Szegfű Gyula moszkvai nagykövetet, Cavallier Józsefet vatikáni követet, és „szegény Kodály Zoltánt” (aki, midőn beléptek, hangtalanul a legmesszebblévő ablakmélyedésbe vonult). Szegfű Gyula állításait, miszerint „a Szovjetunióban megszűnt a vallásüldözés, és, hogy a kommunizmus nem ellensége többé az Egyháznak”, Mindszenty példákkal sorra megcáfolta.
1948. december 16-án tartják meg a prímás elnöklete alatt az utolsó püspökkari konferenciát. Ezen Mindszenty prímás kéri a főpásztorokat, hogy bebörtönzése esetén se írják alá az Egyházra rákényszerített, úgynevezett megegyezést. Azt ajánlotta, hogy „inkább mondjanak le a papság fizetéséről, az államsegélyről és bízzanak a magyar népben; az nem fogja cserbenhagyni papjait. Szegények lehetünk, de függetleneknek kell maradnunk. Az az Egyház, amely nem független, az ateista államban csak rabszolga szerepet tölthet be.” Nyilatkozatban írta meg továbbá, hogy nem mond le érseki tisztségéről, és semmiféle vallomást nem fog tenni. „Ha ellenkezőleg cselekednék, azt csak a kínzásoknak és egyéniségem erőszakos megtörésének volna a következménye.”
1948. december 23-án ebédidőben rendőrök rohanják meg a prímási palotát és minden engedély bemutatása nélkük házkutatást tartanak öt órán keresztül. A házkutatás után rendőri jelentést tettek közzé, miszerint a palota pincéjében elásva egy tokban elrejtve megtalálták az összeesküvés iratait, dr. Zakar András nyomra vezetése alapján. A rendőröket dr. Zakar András vezette körül a palotában, aki ijesztően viselkedett, mindig nevetett és futott a folyosón, amit régen sohasem tett meg. A fiatal 35 éves komoly és határozott papból egy hónapi ‘kezelés’ után emberi roncs lett.
A házkutatás után elkészült jegyzőkönyvet a prímás nem írta alá. Tiltakozott az érsekség két papjának, a számvevő Bóka Imrének és a levéltáros Fábián Jánosnak letartóztatása ellen is. Közben felkészül a saját letartóztatására is. Legsilányabb reverendáját ölti fel és a legegyszerűbb püspöki gyűrűt és láncot viseli hozzá. Magához veszi Krisztus töviskoronás képét, amelyet még novemberben egy ismeretlen híve küldött neki. A képen ez a felirat látható „De victus vincit” -Legyőzetve győz-.
„A képet az Andrássy útra is magammal viszem. A börtönben is velem van. Hogyan maradt meg? Nem tudom. A tárgyalás napjaiban is ott van és titokban rá-ránézek. Amikor a fegyházban misézni engedtek, ez az oltárképem. A házi őrizetben is ott áll az asztalon előttem. A szabadságharcosok jöttével is ezt veszem először magamhoz 1956-ban. Az amerikai követségen is ennek a „legyőzetve győző” Krisztusnak a képe előtt misézek. Oda is a ruhám alatt, a keblemen őrizve vittem magammal. Azóta is velem van. Állandóan magamnál hordom. A felirat fele, a legyőzetés rajtam is és az én életemben is megtörént. De az állítmány, a ‘vincit…’ Isten kezében van.”
A prímás elhurcolására 1948. december 28-án -Szent István első vértanú ünnepén, este fél kilenckor került sor, Décsi Gyula rendőr-alezredes vezetésével.
A felvidéki magyarok védelmében
Mindszenty levele a felvidéki magyarok védelmében itt olvasható:
http://www.felvidek.ma/index.php?option=com_content&task=view&id=8566&Itemid=64
Az Andrássy út 60-ban
A fogadtatásnál az őrnagy így kiálltott rá: „Kutya! De rég vártuk ezt a boldog órát! Csakhogy ennyire vagyunk!” Mindenétől megfosztva, rabruhában egy fűtetlen, levegőtlen cellába vezették, ahol ötödmagával kellett lennie. A vizsgálati fogság és a kirakatperre való felkészülés öt hétig tartott. Mindszentyt már az első éjszaka kezelésbe vették, ez hozzátartozott a börtön kínzó módszereihez. Négyórás kihallgatás után az eléje tett vallomásának meghamisított jegyzőkönyvét nem írta alá. Hiába figyelmeztette Décsi Gyula alezredes:
„Jegyezze meg, hogy itt nálunk a vádlottak nem azt vallják, amit ők akarnak, hanem amit mi akarunk”. És kiadta a parancsot -„Tanítsátok meg vallani!”- Megkezdődtek a végnélküli ütlegelések, testi-lelki kínzások, de a prímást nem tudták megtörni és vallomásra bírni. Ezután áttértek a kábítószerek és akaratbénító tablettáknak ételbe való keverésére. A hatás nem is maradt el. Két hét múltán egy teljesen apátiába esett, fáradt és engedelmes ember vált belőle.
A népbírósági tárgyalásra 1949. február 3-án került sor és mindössze három napig tartott. A vád szerint: összeesküvés szervezése a köztársaság megdöntésére, kémkedés, és valutaüzérkedés miatt – amelyek mind hamisított dokumentumokra voltak alapozva – életfogytiglani fegyházbüntetésre itélték el.
Az ország népe dermedt némasággal vette tudomásul az ítéletet, ellentétben a szabad világgal, amely éles és hangos kritikával illette azt. Különösen XII. Piusz pápa és sok államférfi emelte fel szavát a bíboros-prímás érdekében.
Az UNO közgyűlése is foglalkozott vele, és az ítéletet nemzetközi sérelemnek nyilvánította. Ennek köszönhető részben, hgy először a Gyüjtőfogház rabkórházába szállították és nem a fegyházba. Sőt sok könyörgés és utánajárás után, idős édesanyja is (76 éves) meglátogathatta. Innen vitték azután ismeretlen helyre, ahol magánzárkában helyezték el.
Kilenc keserves hónapot töltött itt el, megalázva és teljes tétlenségre ítélve. Este hét órától reggel ötig szabályos alvó testtartásban kellett feküdnie. Ezen idő elmúltával nagy örömet jelentett számára, amikor olvasnivalót kapott a rabkönyvtárból, és visszakapta rózsafüzérjét meg papi imakönyvét. A börtönben töltött évek azonban kikezdték egészségét. Lefogyott eredeti testsúlyának a felére és közeli halálával számoltak.
Sztálin halála után (1953) Magyarországon is enyhültebbé vált a politikai légkör. Nagy Imre miniszterelnöksége alatt humánusabb intézkedések láttak napvilágot. A politikai rendőrség éléről eltávolították a szadista Péter Gábort, és Mindszenty „névtelen fegyháza” is új parancsnokot kapott, aki személyesen kereste fel cellájában a súlyos betegen fekvő prímást. Ezután szállították csak át a gyüjőfogház rabkórházába 1954. május 13-án, ahol bár tápláló kosztot és jobb bánásmódot kapott, de egészségi állpota mégsem javult. Rossz egészségi állapota miatt ideiglenesen felfüggesztették fegyházbüntetését és 1955. július 16-án a Mecsek-hegység keleti részén fekvö Püspüspökszentlászlóra szállították egy régi püspöki nyaralóba.
Itt rendszeresen látogathatta édesanyja, akitől a családról és faluja helyzetéről tájékozódhatott. Kívánságára papot is kapott maga mellé, Tóth János személyében, aki a lerombolt Regnum Marianum templomnak volt egykori plébánosa. Az Egyház szomorú és kiszolgáltatott helyzetéről Grősz József kalocsai érsektől szerzett tudomást, akit szintén Püspökszentlászlóra internáltak.
Innen 1955. november 1-jén kerültek mindhárman a fővárostól északra fekvő Felsőpeténybe, ahol a felügyelet és a fegyelem sokkal szigorúbb volt mint Püspökszentlászlón. A két rab főpap itt már nem találkozhatott egymással.
A többször is felajánlott amnesztiát Mindszenty bíboros-prímás, Grősz József érsekkel ellentétben, nem fogadta el, amely természetesen feltételekhez volt kötve. A bíboros feltétel nélküli rehabilitációt követelt, mint írta, „Megingathatatlanná vált elhatározásom, hogy a rabhalál, vagy megalkuvó szabadulás alternatívájában az elsőt választom.”
A sors azonban egy másik lehetőséget kínált fel. 1956. október 23-án kitört a magyar szabdságharc és forradalom…
Felvidék Ma, ÚMÉK
