Pozsonyban vagy ötven magyar, szlovák és szlovákiai magyar értelmiségi gyűlt össze pénteken este. Olyan események láncolatáról, történések akár kampánnyá is formálható sorozatáról beszélgettek, amelyek mind arról szólnának: emberek, legyünk már normálisak! Így, együtt, és külön. Mire jutottak?
Akár Rejtő Jenő-i helyzet is lehetett volna, az asztaloknál szlovák fesztiválszervező, magyar és szlovák újságíró, szlovákiai magyar kulturális menedzser, szlovák képzőművész, designer, magyar animációs filmes, szlovák galerista ült együtt, orosz hússaláta nem volt, csak pozsonyi pirog és magyar barackpálinka. A jelenlevőket a Magyar Kulturális Intézet hívta egybe és jó volt látni, hogy Pozsonytól Kassáig komolyan veszik az indítványát: legyen közös gondolkodás a normális magyar-szlovák viszony megőrzéséért.
Akik a magyar kulturális intézet termében együtt ültek, pontosan tudták, nem velük van a baj. Nekik semmi bajuk egymással. És ha a hideg pozsonyi estében kimegyünk a Palisády utcára s kérdezgetjük a járókelőket, nekik sem volna semmi bajuk a magyarokkal. A helyzettel annál inkább. Ahogy egy jelenlevő alter-zöld aktivista jelezte is: rögtönzött budapesti utcai közvélemény-kutatásán nagy többséggel ez jött ki, mint a jelenlegi legkomolyabb probléma. Verve a hitelválságot is.
Adott két ország és két nép. Nincs köztük megragadható ellentét, érdekkülönbség. Mégis a kettejük közti cirkusz híreivel szembesülünk nap mint nap. A teremben ülők biztosan azonos módon gondolják: egymás megismerése és a minél intenzívebb kulturális csere lehet a kiút. A politika meg – itt egy olyan félmondat következne, amelyet inkább barackpálinka mellett lehet elmondani, nem egy tudósítában.
Kettős célja volt a beszélgetésnek, amely délután öttől a késő estébe nyúlt. Egyrészt képet kapni arról, hogy a két ország között mennyi közös kulturális projekt zajlik, mennyi és milyen minőségű intézményi együttműködés van. Másrészt elgondolkodni azon, lehet-e, illetve kell-e ezeket a különféle műfajú és formájú projekteket közös kalap alá véve, akár azonos logóval, jelmondattal ellátva együttesen kommunikálni. Azért, hogy a médiában, a közbeszédben, az utcán végre megjelenjék az is, ami ezen a színtéren történik, ne csak az, amit a mindkét oldali nacionalisták és a politikusok akarnak valóságként feltüntetni.
Krasztev Péter, a magyar intézet vezetője és Zora Jaurová, a kassai 2013-as kulturális fővárosi év művészeti igazgatója moderálták a beszélgetést. Húsz perc után látszott, felsorolhatatlan mennyiségű közös esemény, projekt, kulturális vállalkozás, együttműködés van a két ország között. Magyar fellépők az ottani Pohoda fesztiválon (a szlovák Sziget), kétnyelvű könyvkiadás nagyban és kicsiben, a Samorinske Verse-től a Kalligram kiadóig, vendégrendezők a színházakban itt és ott, közös kutatások a tudományos akadémiák között, alternatív kulturális műhelyek csereprojektjei, a magyar Mediawave fesztivál pozsonyi eseményei, a Budapest Short Film Festival és a szlovák Azyl filmnapok pályázata “normalitás filmszpotok” elkészítésére, szlovák és magyar bandák koncertjei a Corvintetőtől az A38-on át a pozsonyi SubClub-ig, a kassai Kasarne-ig, a királyhelmeci Ifjúsági Házig, közös szervezésű kiállítás a Bársonyos forradalom 2o. évfordulójára. A beszélgetés hirtelen börzévé vált, partnerkereséssé, újabb iniciatívák megvalósítására.
Miért félünk a kampánytól?
Nincsen tehát semmi baj. Nincs semmi baj? Dehogynincs. A médiatér, a kommunikációs tér e pillanatban teljes mértékben foglalt. Lestoppolta a nacionalizmus és a politika. Rajtuk kívül szinte senki és semmi más nem hallatszik, látszik. És itt kezdődött a vita a Pozsonyban. A teremben ülők nagy többsége úgy gondolta, civil kampány kell. Egy logó, egy jel, egy mondat, amely megjelöli a normális esményeket, kifejezei, hogy a bennük részt vevők a normális viszonyban érdekeltek. Egy jel, egy mondat könnyebben kommunikálható. S egy idő után, ha ez a logó, jel feltűnik, a közönség is tudni fogja, itt a normálisok beszélnek.
Voltak, akik úgy vélték – főleg magyarországi oldalról -, hogy fölösleges a közös kampány, a közös jel, mert hamar kiüresedik és gyanússá is válhat, hogy most valakik felülről, talán kormányok pénzéből terjesztenek valamit. Folyjék inkább tovább az eseményszervezés aprómunkája. Nem lehet kampányolni az influenza ellen, a betegségre mindenki a maga gyógyszerét szedi be. A szellemi immunitás kérdése ugyanígy személyes ügy.
A tudósítónak úgy tűnt, ezek inkább magyarországi magyar félelmek. Szlovákiában ugyanis van tapasztalat a civil kampányok hitelességéről és sikeről, Vladimír Mečiar (első, nagy) bukását épp egy ilyen kampány előzte meg, a teremben ülők többen végigcsinálták ezt annak idején. Idehaza meg a leghatékonyabb logókampányt az utóbbi időben a nagy-Magyarországosok folytatták, a leggyorsabban elterjedt jelkép az Árpád-sáv lett. Az utcán, az autók hátsó szélvédőjén nincs, ami ezekkel felvehetné a versenyt.
Pedig kéne – mondogatták a beszélgetésen részt vevők. Nem a kulturális események közönségét kell meggyőzni, ugyanis. Juraj Johanides rendező Konrád Györgyöt idézte: amit a középosztály nem fogad el, az nincs. Vagyis azt kellene elérni, hogy a mérvadó többség szemében kínos legyen nacionalistának lenni, elfogadhatatlan legyen tótozni, magyarozni, zsidózni. Hartyándi Jenő (Mediawave) szerint nem kampánnyal, hanem folyamatos “zajkeltéssel” lehet ezt elérni, Svätopluk Mikita képzőművész-tanár és Juraj Černý galerista (Priestor Galeria) szerint pedig gyors, hatékony kommunikációval. Méhes Márton kulturális menedzser szerint is, és – akár mások – ő is a német példára hivatkozott, hogyan is lehet egy társadalmat először érzékennyé tenni ezekre a kérdésekre, aztán elutasítóvá a nacionalizmussal szemben. Többen – igen bátran – a focidrukkerekkel kezdenék, az is felmerült, a tavaszi szlovák-magyar világbajnoki jéghokimeccs előtt tehetne a két csapat valamilyen nyilvános, pozitív gesztust. Vassák Benedek (A38) szerint az egész kampányból nálunk az jönne le: tessék, a zsidók kampányolnak a tótok mellett. Többen javasolták, első lépésként legyen egy weboldal, amelyen a szlovák-magyar projektek összegyűjtve szerepelnek, terjedjen el a címe, a tartalma. Legalább látszódjon, van alternatívája az agyament nacionalista és pökhendi politikai kommunikációnak.
Kukorelli Péter grafikus (Kolbászból kerítést Stúdió) ismertetett is egy projektet idén decemberre: karácsonyfák cseréje Budapest és Pozsony között. Ehhez pedig egy flash-animációs filmecskét is hozott. Szerethető és terjeszthető. Talán kezdődhetne itt az egész. Mégiscsak a szeretet ünnepe. S volna valami értelme kivágni és felállítani egy-egy fát a két város közepén. A legjobb volna persze a visszaültethető fa. Hadd nőjön tovább.
hvg.hu
