Bohumil Hrabal a huszadik századi cseh irodalom kiemelkedő egyénisége, művei több nyelven, többek közt magyarul, is sikert arattak. Az Őfelsége pinécre voltam című könyv a modern irodalom kiemelkedő teljesítménye.
„És a valósággá vált hihetetlen nem hagyott el engem, én hittem a hihetetlenben, a meglepő meglepetésben, a döbbenetben, ez volt a vezérlő csillagom…” – elmélkedik a regény hőse, aki kis pikolófiúból milliomos szállodatulajdonossá lett, majd a háború és a kommunista hatalomátvétel után vagyonát vesztve, magányos útkaparóként ismeri fel az élet halálosan keserű örömét. „Jól figyeljenek arra, amit mondok” – figyelmeztet bennünket újra és újra Hrabal; és mi figyelünk hökkenten, ámuldozva – ilyen történeteket nem tud más, csak ő, az örök csibész, a legszürrealistább realista, akinek szemében megszépül minden: mint a széttárt lábú szállodai örömlány virágokkal felcicomázott szőrdombocskája, olyan szépségesen tárulkozik ki előtte minden egyes megismételhetetlen sorsú ember. S ebben a hihetetlenül tobzódó szépségben és derűben mégis benne van a kor minden rettenete is: a nácizmusé, amely a tiszta, új német embertípus helyett borzalmas idiótát szül, és a kommunizmusé, amely a könyv lapjain fergeteges bohózatként jelenik meg. Hrabal 1971-ben, tizennyolc nap alatt írta ezt a regényét, amelynek minden mondatából árad az a fajta szellemi, politikai és – korántsem mellékesen – erotikai szabadság, amely az akkori hatalom számára „természetesen” tűrhetetlen volt – a modern közép-európai irodalom egyik legnagyszerűbb alkotása így csak 1989-ben jelenhetett meg legálisan az író hazájában.
