(Hrubík Béla írása) Sok száz év telt el azóta, hogy a hírhedt római császár, Caligula, kedvenc lovát, Incitatust konzullá akarta kinevezni. Az, hogy a császár végül is elszégyellte magát, és elállt ettől a kinevezéstől, csak a pillanatnyi józanságának számlájára írható, mert köztudottan őrült volt.
Az, hogy a jelenlegi szlovák kormánypártok egyik „Caligulája” darabszámra emeli miniszterré saját Incitatusait, a jelenlegi honi politikai állapotok hű tükre. A konzullá vagy szenátorokká, jelen esetben miniszterekké (szolgákká) emelt lovak, illetve a kinevezést végigasszisztáló lóvá tett szenátorok között az alapvető különbség az, hogy míg az utóbbiak a mandátum lejárta után már szinte semmire sem használhatók, addig az előzőek még vígan bevethetők hétköznapi munkára. Adódik tehát a javaslat: több lovat a politikába! Persze a helyzet nem fehér és fekete, mert a lovak ugyan kiszántják az aranyat a földből, de a faliújság előtt semmire sem mennek velük, sőt széndioxid-kvótát sem tudnak árverezésre bocsátani.
A tréfát félretéve, talán kimondhatjuk, hogy ez egyáltalán nem vicc. Talán egy alaszkai prémvadász szemszögéből humorosnak tűnhet ez a jelenlegi helyzet, számunkra azonban nyilvánvaló, most már a bőrünkre megy a játék. A kormány közben azt hangoztatja, hogy csak a javunkat akarja. Rendben! De mi nem adjuk.
„A nyelv ma néktek végső menedéktek”
Mivel zuhanórepülésben a gazdaság, a szlovák politikusok a klasszikus játékba kezdtek. Magyar römit játszanak, ahol mi vagyunk a Jolly Joker. Mert az európai, a világ gazdaságaira és tőzsdéire meg pláne az a jellemző, ha a gazdasági termelés zuhan, a nyelvtörvény szigorításával próbálják egyensúlyba hozni azt. Egy autógyár-bezárás az egyik oldalon, új nyelvtörvény a másikon, és máris van egyensúly. Miközben pedig a parlament elnökétől kezdve, a kulturális miniszterig mindenki minket nyugtatgat, hogy ez a törvény a kisebbségeket abszolúte és semmilyen mértékben nem érinti, értelemszerűen, mint egy Rejtő-darabban, rögtön kitör a pánik.
A holt nyelv olyan nyelv, amelyet nem beszél már egyik nemzet, nép vagy közösség sem, vagyis nincsenek anyanyelvi beszélői. Az ubih nyelv, mely a kaukázusi nyelvcsalád észak-nyugati ágába tartozik, utolsó beszélője, Tevfik Esenc, 1992-ben hunyt el a törökországi Haci Osman nevű faluban. Méltósággal viselte azt a terhet, hogy egy nép, közösség utolsó fiaként élete alkonyán már senkivel nem beszélhetett anyanyelvén. Ezek a gondolatok a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsában első olvasatban elfogadott új szlovák nyelvtörvény kapcsán jutottak az eszembe. Vajon hogyan viszonyulna a jelenlegi kulturális vagy az oktatásügyi miniszter ahhoz a tényhez, hogy Szlovákiában az utolsó ember, aki magyar nyelven beszél, személyi és területi autonómiát kérne? Valószínűleg örömmel megadnák neki.
Más kérdés az, hogy ez az állapot, sajnálatukra, még nagyon sokáig nem fog bekövetkezni, már csak azért sem, mert egy nemzethalál nagyon hosszú folyamat, és a szlovákiai magyar közösség még koránt sincs ezen az úton. Magyarul, a szlovák kormány eme projektjébe alaposan belehalunk mindahányan, meg még néhány generáció. Ettől függetlenül, mi ezt nem hagyhatjuk szó nélkül. Ideje van a szólásnak, és ideje van a hallgatásnak is. Ma szólnunk kell, hogy ha szavaink a földre hullnak, és táptalaja lesznek egy tisztább és igazabb sorsnak, ami mindannyiunké kell, hogy legyen, akkor majd később méltón, emelt fővel, akár hallgathatunk is.
A közélet szereplőinek ma legfőképpen az a feladata, hogy hitet, reményt adjon mindenkinek, akinek kevés van belőle, mert szükségünk lesz rá. Mert igenis hitet kell adni azoknak, akiket sokszor és sokan becsaptak és megbántottak már, hitet, mert évtizedek óta azt sulykolják belénk, hogy ennek a nemzetnek nincs jövője, életképtelen, és arra van ítélve, hogy csak a sebeit nyalogassa, szomorkodjon és panaszkodjon. El akarják, és nagyon sokunkkal el is hitették már, hogy ez így van, pünkösd közeledtén azonban rá kell, hogy ébredjünk, Isten nem azért teremtette meg a nyelveket, és ezt a nyelvet, mely számunkra a legcsodálatosabb az egész világon, hogy eldobjuk azt, mint egy darab rongyot, hogy megtagadjuk, mint valami eltitkolt bűnt. Mert Isten sokszor próbára tesz minket. Megaláz, de fel is emel, megbánt, de meg is vigasztal. Ma itt Szlovákiában, de mindenhol, ahol nemzettársaink élnek hasonló vagy még rosszabb helyzetben, mint mi, el akarják hitetni velünk, hogy nincs jövőnk, hogy a nyelvi és nemzeti alapon szerveződött közösség életképtelen, és a gettósodás szindrómáját hordozza magában, csak az önfeladás és a többségi nemzetbe való feltétel nélküli beolvadás az egyedüli megoldás, ami üdvösséget hoz, jelszavas belépést a Kánaánba. Lehet, hogy sok száz év múlva, majd egyszer ez is bekövetkezik, addig azonban van mit tennünk és tesszük is amit kell, mert nem hisszük, hogy a mostohaanya szava, még ha olykor „aranyosabban” is cseng, tisztább, igazabb és szeretetet sugárzóbb lehet az igazi édesanya szavánál. Nekünk, felvidéki magyaroknak is vannak hibáink, mint mindenkinek. Kinek nincs? Itt az idő, hogy javítsunk rajta, közösen, összefogva, de javítani csak akkor tudunk, ha erősek leszünk. Erősek, mert a gyengéket eltapossák, és rajtunk sokat taposott már a sors. Szolzsenyicin írta egykoron: „ha öntestünkkel óvjuk, nehogy valamit is látni lehessen belőle – tenyésztjük a bűnt, s a bűn ezerszeres termést hoz a jövőben. Ha nem büntetjük meg, még csak meg sem rójuk a gonosztevőket, nemcsak hitvány öregségünket oltalmazzuk, hanem kirántjuk az alapot, melyre az új generáció jogtudata épülhetne, s a fiatalok azt szűrik le tanulságul, hogy a hitványság sohasem nyeri el büntetését a földön, ellenkezőleg, gazdagságot hoz.
Reményt kell ma adni a kisembereknek, hogy hinni kell, mert a szülőföld, ez a darab haza, megtart és megőriz belőlünk egy keveset, mint egy igaz mosolyt a jó édesanya, hogy legyen mit szétosztaniuk az eljövendőknek. Ha sohasem hiszünk a szavak erejében, sohasem tapasztalhatjuk meg azt a csodát, amit közvetítenek, hogy igenis építhetők hidak az emberek között, lélektől-lélekig.
A XX. század nem sok mindent hagyott nekünk az önbecsülésen kívül, de mi a kis dolgoknak is tudunk örülni, az apró csodáknak, hiszen , hogy túléltünk mindent, a tisztító terhet, amit a Jó Isten a vállainkra helyezett, az maga a csoda. Ha ő bízott bennünk, nekünk nincs erkölcsi jogunk ezt a döntést megváltoztatni. A keresztet pedig vinni kell, mint a kultúrában a fáklyát, magasra emelve, büszkén, ragyogóan, hadd lássák az egész Kárpát-medencében. Legyen ez a közös reményünk fénye. Ma sem képletes harcba szállni hívok ezekkel a sorokkal, mert harcolt ez a nép már eleget. Béke kell már a lelkekben, egymás között meg néhány igaz emberi szó, ami felhallatszik az égig, el hallatszik az Ungtól a Dunáig. Ideje van a szólásnak, hát mondjátok el mindenkinek, kik e sorokat olvassátok, szegénynek, gazdagnak, gyávának és alázatosnak, és mindenkinek, kit még kétség gyötör, mondjátok el, maradtunk itt félmillióan felelősen a szülőföldért, egymásért. Mondjátok el, ha kérdezik, mi más nyelvét is úgy tiszteljük, ha már lesz nyelvtörvény, hogy nem is fogjuk használni az általunk lakott régiókban, nehogy megsértsük. Azt hiszem, ez így nagyon tisztességes!
(A szerző a Csemadok országos elnöke – megjelent a Szabad Újság 2009/17-i számában)
