Szakadó esőben érkezünk meg Csomósékhoz a Rima lakótelepre, s az ajtóban Éva asszony mellett egy jól megtermett vörös-fehér tarka cica fogad. Ő Cinci, aki nem is az övék – mondja a háziasszony, hanem a fiuké, de mivel vállalkozóként állandóan úton van, egy másik, kínai nevet viselő cicával együtt ők gondozzák. De ezt meg ne írja, figyelmeztet a háziasszony, ugyanis vannak ismerőseink, akik nem viselik el a macskákat.
Csomós Barnabás és Csomós Éva az idei rimaszombati Városdíj egyik kitüntetettje.Az elmúlt évtizedek alatt számtalan diákot indítottak el a felnőtté válás útján, s beszélgetésünk közben büszkén sorolják azokat, akik az átlagosnál is jobb eredményeket értek el pályafutásuk során. „De én még mindig nem hiszem el, hogy mi ezt a díjat megkaptuk, hisz nem tettünk semmi mást, csak ami a kötelességünk” – mondja Éva asszony.
Csak egyikük tősgyökeres batyi
„A nagyszüleim, sőt a dédszüleim is rimaszombatiak voltak” – tudjuk meg Éva asszonytól, akinek nagyapját mindenki ismerte a környéken, hiszen az öreg Dobránszky híres táncmester volt. De nem voltak könnyűk a gyerekévek, hiszen édesanyja hosszú ideig betegeskedett, édesapja fiatalon meghalt, így főleg a keresztanyja és a nagyszülők támogatták.
„Anyukám iványi volt, apukám pedig rimaszécsi” – fűzi tovább a szót a férje, de mivel az apja asztalosműhelye nem ment jól, előbb Bátkába, később Nagybalogra költöztek, így ő már ott született, s ott is nőtt fel.
Éva asszony a rozsnyói középfokú tanítóképzőben végzett férjéhez hasonlóan, de amíg férje az induló osztály tanulója volt, addig ő az utolsó osztályba járt, aztán a képzést megszüntették, mivel úgy döntöttek, hogy középfokú képesítéssel nem lehet tanítani.
Holott, akik ott végeztek, mind kiváló pedagógusok lettek, mint pl. a szintén friss komáromi Városdíjas Farkas Veronika vagy Lévay Tibor. Ott egy-négyes képesítést szerzett, de mivel szerette volna magát tovább képezni, a tanítás mellett távúton elvégezte Nyitrán a magyar-szlovák szakot. Kérdésemre, hogy miért a pedagógia mellett döntött, fő érvként a gyerekek szeretetét jelöli meg, s mint mondja, nagyon szerette volna továbbadni, amit tudott. S mivel akkor még nem volt slágerszakma a tanítói, de szükség volt magyar tanárokra, nem is volt kérdéses a döntése. Tanítani Várgedén kezdett, ugyanis a rimaszombati alapiskola akkori igazgatója helyieket nem engedett a katedrára. 1961-ben még nem volt közvetlen buszjárat Várgedére, így reggel fél hatkor keltek, Feledig vonattal utaztak, s ott vagy vártak másfél órát a csatlakozásra, vagy gyalog, esetleg biciklivel jutottak el a várgedei alapiskolába. Négy év után egy év Rimajánosi következett, majd amikor Lenner Egon lett az igazgató, sikerült bekerülnie a rimaszombati alapiskolába, ahol 32 évet töltött el. „De a vége felé már nem volt jó a hangulat a kollektívában, s amikor ajánlatot kaptam Herényi Bélától, a mezőgazdasági szaktanintézet igazgatójától, váltottam. Később, már nyugdíjasként, még a Tompa Mihály Református Gimnáziumban is tanítottam pár évet.”
Nagyon sok versenyen vett részt a tanárnő a tanítványaival, mégis a legszebb emlékek azokhoz a közös műsoros rendezvényekhez kötik, amelyeket ő állított össze a tanítványai közreműködésével, s amelyeket egy-egy ünnepi alkalomkor mutattak be az iskolában vagy külsős közönség előtt. S amikor elindult a Duna Menti Tavasz, oda is eljutottak. „S ha nem is értünk el fényes sikereket, sokan akkor tanulták meg, hogyan kell fellépni a színpadra, kiállni nagyközönség elé, s nincs nagyobb élmény annál, hogy a mai napig nagyon sok köszönetet kapok ezért egykori tanítványaimtól. Szavalóversenyeken is rendszeresen szerepeltünk, s érdekes, hogy a diákok úgy maradtak meg az emlékezetemben, hogy melyik verset mondták. Ha például meglátom az utcán Babróczkyné Fazekas Ilonát, mindig Veres János verse, a Homokvirágok jut eszembe.”
Prága helyett Rimaszombat
Csomós Barnabás a rozsnyói tanítóképző elvégzése után Pozsonyba került matamatika-fizika szakra. Az egyetem elvégzése után több vonzó ajánlatot kapott mind a tanszékről, de Nyitráról s egy prágai kutatóintézetből is, de hazatért Rimaszombatba, s előbb a mezőgazdasági szakközépiskolában tanított, majd átcsábították a gimnáziumba, s ott is maradt egészen a nyugdíjazásáig. 1968-ban részese volt a reformeseményeknek, sőt iskolaügyi miniszterhelyettesnek is hívták, de mivel Éva asszony nem akart elköltözni, így a felkínált állást elutasította. Ahogy mondja, valószínűleg ez volt a szerencséje, s így maradhatott meg az orosz tankok bevonulása után is tanárként. „Nagyon sok diákkal sikerült megszerettetnem a matematikát és a fizikát, több diákom is nemzetközi matematikai olimpiát nyert, s ezt nagyon irigyelték, pedig nem csináltam, semmi különöset, csak lehetőséget és időt teremtettem nekik, s irodalmat biztosítottam.”
Csak az unoka hiányzik
Bár mindketten Rozsnyóra jártak, mégis Rimaszombatban, egy Csemadok-rendezvényen ismerkedtek meg. De mivel előbb szerették volna a tanulmányaikat befejezni, csak miután Éva asszony is elvégezte a nyitrai főiskolát, 1969-ben házasodtak össze. Két fiuk van, Gábor és Péter, akik pedagógusként végeztek, de ma már sikeres vállalkozók. Az idősebb számítástechnikával foglalkozik, a fiatalabb díszítőelemek forgalmazásával. A szülők nagyon büszkék rájuk, de elismerik, hogy már egyre jobban hiányzik az unoka.
Az iskolán kívül
A rimaszombati magyarság a hatvanas-hetvenes években is nagyon gazdag kulturális és társadalmi életet élt, s bizony ezek szervezéséből egy magyar szakos pedagógus sem maradhatott ki. Egy pedagógust sokszor nem a szerint értékeltek, hogy mit tett az iskolában, hanem mit tett a közösségért. Többnyire a szervezők költségén magyarországi írók egész sora jött előadást tartani, így ismerkedtek meg Szombathy Viktorral vagy azzal a Győry Dezsővel, akinek életművéről Éva asszony a diplomamunkáját is írta, s akinek az életművével azóta is behatóan foglalkozik. De nem maradtak ki a közéletből sem, Éva asszony ott volt a Tompa Mihály Klub megalakításánál, s nagy szeretettel emlékszik Veres Jánosra, de az Együttélés helyi szervezetének megalapításából is kivette a részét, sőt 1990-ben városi képviselő is lett, s a kulturális bizottságot vezette. Barnabás pedig három időszakban a városrészi bizottság elnöke, kétszer alelnöke volt.
A Városdíj odaítélése nagyon meglepte őket, s Éva asszony hozzáteszi, hogy ez a díj egyúttal valamennyi pedagógus elismerése is. „Semmi mást nem tettünk egész életünkben, csak ami a kötelességünk volt. Nagyon sok pedagógustársunk megérdemelte volna, akik hangya módjára apró dolgokat tesznek, s felfedezik és támogatják azokat, akik később akár nagy dolgokra is képesek lesznek.”
Juhász Dósa János, fotó: Gecse Attila (Gömöri Hírlap)
