2010-ben néhány új jelenség ütötte fel a fejét a szlovákiai közéletben, amely fölött mintha a kelleténél könnyedebben siklottunk volna át. Arra a gusztustalan megnyilvánulásra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a közélet szereplői bizonyos esetekben teljesen nyilvánvalóan tudatosan csapják be az állampolgárokat, azok pedig ezt csendben tudomásul veszik, sőt esetenként aktívan segédkeznek is ehhez.
Azért nem lenne szabad szó nélkül elmenni eme jelenség mellett, mert ez az a momentum, amelyre a demokrácia stabilitása szempontjából nagyon oda kell figyelni. A kérdés elhanyagolása esetén ugyanis ezen a ponton billen át a demokrácia valami másba: anarchiába, diktatúrába vagy parttalan populizmusba.
Nézzünk három eklatáns példát!
Az első: a választási kampány finanszírozásának kérdése. A jelenlegi kormánypártok közül legalább kettő röhögve mondja a polgárok szemébe, hogy kampánya aprópénzből valósult meg. Az MKP-t, amely becsülettel elszámolt minden tételről, még hülyére is veszik. A Most és az SaS ugyanis azt bizonygatja, kevesebbet költöttek a kampányra, mint pl. az MKP. Néhányan, akik a hírhedt három majom szempontjai szerint élnek – nem látok, nem hallok, nem szólok –, talán el is hiszik ezt. De a többség tudja, hogy nagyon gyanús ez az állítás.
S akkor csodálkozhatunk azon, ha a gazdaság szereplői közül többen azt fogják ebből kidedukálni, hogy ők is hasonló kreativitással viszonyulhatnak majd az adóbevallásukhoz? Csodálkozni fogunk, ha a társadalom nagyobbik része előbb-utóbb csak legyinteni fog az új kormánykoalíció – úgymond – korrupcióellenes intézkedéseire.
– Ezek? – mondják majd joggal az emberek. – Ezeknek higgyünk, akik kihazudják a szemgolyónkat a szemüregünkből?! S ha ők így viszonyulnak ehhez a témához, mi miért tegyünk másként?
Vagy újra ott vagyunk a hetvenes-nyolcvanas évek szomorú szlogenjénél: aki nem lop, önmagát és családját lopja meg? Véletlenül nem az ilyen hozzáállás volt az egyik tényező, amely a volt KGST összeomlásához vezetett?
A második: a fenti probléma szélesebb körű értelmezése.
2006-ban Robert Fico pártja mindenféle zagyvaságot beleírt a Smer választási programjába. Utána viszont a volt ellenzék – némiképp szerepet is tévesztve – azt is méltányolta, hogy Fico kormánya nem valósítja meg saját rossz választási ígéreteit, sokkal realisztikusabb gazdasági és pénzügyi politikát folytat, mint amit ígért.
Nos, a vírus hatott, a 2010-es választások után azt állapíthatjuk meg, hogy a kormánypártok fontosabb ígéreteik jelentős részének megvalósításáról letettek. Lehet ezt természetesen a politikai realitásérzék megnyilvánulásának is felfogni, ám ez nem elégséges ok a kérdés elől való elmenekülésre: ezek szerint elfogadjuk azt a „fejlődési irányt”, amely szerint a választások előtt lehet bármit ígérni a polgároknak, a választások után mindenből köbgyököt vonunk, s teljesen más politikát fogunk folytatni? Még egyszer: lehet ezt csinálni, de ez az út azt jelenti, elfogadtuk, hogy a politikai elit azt tesz, amit akar, s letettünk róla, hogy számon kérjük rajtuk választási ígéreteiket. Így a folyamat más koordináták között zajlik majd, s ez előbb-utóbb nagyon komoly társadalmi megrázkódtatásokat fog okozni.
S hogy ne beszéljünk csak általánosságokról, itt a harmadik téma, a konkrét példa: Tornalja városának esete.
Adott egy volt polgármester, akiről médiabarátai azt a képet kreálták, hogy egy sikeres, munkájához értő ember. S adott belső ellenzéke, az MKP képviselői, akiknek több információ volt a birtokukban, s akik már régóta jelezték, hogy Tornalján nincs minden rendben.
Dubcsek azzal védekezett, hogy ezek rosszindulatú emberek, akik féltékenyek az ő sikereire. Itt egy pillanatra meg kell állnunk: mivel bonyolult világban élünk, s feltételezhetjük, hogy a kívülállóknak kevesebb információjuk van, bármely vezető poszton levő személyiség ilyen jellegű védekezését: tudniillik, hogy ellenségei rágalmairól van szó, nem szabad kézlegyintéssel elintézni. Miután azonban az MKP képviselői tényekről beszéltek, azokra sem szabad legyinteni. Egyezzünk meg tehát abban, hogy a történet eme pontján az állás 1:1 a felek között. Ami értelmes szóra lefordítva azt jelenti, hogy a polgármester folytathatja munkáját, ám a tevékenységével szemben felhozott kritikákat nem szabad figyelmen kívül hagyni.
A folyamatba beleszólt azonban egy újabb fejlemény, a rendőrség aktivitása. S eme ponton minőségileg változik a történet, hiszen maga a polgármester ismeri fel nehéz helyzetét és mond le posztjáról. Normális körülmények között ez egyértelmű jelzés a polgárok felé: van igazság abban, amivel vádolnak, a város érdekében lemondok, s megpróbálom tisztázni magam. Utána esetleg indulok a 2010 novemberi választáson.
Nem ez történt. Az MKP-ban összeültek és azt mondták: eddig kritizáltuk a volt polgármestert, most erkölcsi és politikai kötelességünk kihúzni a várost a nehéz helyzetből.
S elindult polgármester-jelöltként Szögedi Anna, akinek a kampányrendezvényén volt pártelnökként azt mondtam: Annikám, mindenben támogatunk, de ha győzöl, nem tudom, hogy azt mondjam-e majd neked, hogy gratulálok, vagy azt, hogy őszinte részvétem. 2010 novemberéig ugyanis nem fogod tudni rendbehozni Tornalja ügyeit. Talán az emberek meglátják majd, hogy jobb irányban mennek a dolgok, s ezt méltányolhatják.
S jött az előrehozott választás – és nyert Dubcsek.
A tornaljaiak döntése legitim volt – csak kérdés, hogy hová vezet. Ha valaki veszített ugyanis, az nem Szögedi Anna vagy a helyi MKP – hanem…
Az élet ugyanis soha nem áll meg – jött újból a rendőrség. Dubcsek pedig el. Nem tudni, hová.
A vesztes Tornalja. Ha lenne igazság a Földön, most Tornalja azon választópolgárai, akik Dubcsekre szavaztak, a saját pénzükből összedobhatnák a város tartozását. S ha meglátják Szögedi Annát az utcán, messziről köszönhetnének neki – s akár meg is követhetnék őt.
Igazság azonban nincs a Földön. Szeptemberre előkerülhet Dubcsek, újból indulhat majd, novemberre újabb szavazatokat szerezhet, s Tornalját ezzel végleg letörölhetik a térképről.
Vagy talán mégiscsak győzhetne az igazság? S esélyt kaphatna Tornalja is?
