Az internetes menetrendben is hiába keresnénk. Močiar (Mocsár) a Rimaszombati járásban nem létezik. Pedig napi három alkalommal el lehet jutni busszal Rimaszombatból. A parányi település meglepetésemre mégsem a járási székhelyhez tartozik, hanem Rimajánosihoz. Igaz, bár a község előttünk van alig három kilométernyire, út hozzá nem vezet.
A községbe beérve előbb a Kurinccal határos részbe érünk, s itt még igencsak látszik a város közelsége. Csinos, mostanában felhúzott házak, láthatóan jómódú újgazdagok telephelye. Házigazdámék persze nem itt laknak, hanem túl árkon-bokron, jó pár száz méterre onnan egy tanyán, ahová ilyenkor tél végén latyakos, csak gumicsizmában használatos út vezet.
A gazos terület, amelyen áthaladunk, egy rimaszombati vállalkozóé – súgja oda Petos, aki az egyik rimaszombati szakközépiskola idén érettségiző diákja. A fiatalember a filmek megszállottja, így is ismerkedtünk meg pár hónappal ezelőtt, amikor egyszer beállított a szerkesztőségbe, hogy szeretne recenziókat írni.
Később kiderült, hogy Petosnak komolyabb tervei is vannak az írással, s titkos vágya, hogy újságíró legyen. A szakközépiskola médiaszakkörét, – amelyet Marta Kanalová vezet –, is rendszeresen látogatja, ahol természetesen nemcsak a filmekkel foglalkoznak, hanem általánosabb témák is terítékre kerülnek.
Közben megérkezünk a lankás dombok mögött megbújó családi házhoz, ahol négy korcs kutya fogad. Igaz, a bátorságuk csak jó csizmatávolságig tart, s inkább a biztonságosnak vélt óljukból kikandikálva folytatják a senkit sem érdeklő csaholásukat.
Az állatokon kívül, amelyekről még lesz szó, négyen éldegélnek messze a zajos várostól. S talán a csend, a nyugalom – ezek azok a bűvös szavak, amelyek még itt tartják őket. A megélhetés ugyanis itt sem egyszerűbb, mint falun vagy a városban, s bizony, ha végignézünk a vidéken, alig van még olyan, egykor jól működő tanya, amelyet laknának, a többségüknek már a köveit is elhordták.
Jóféle sült házi kolbásszal és fehérborral kínálnak, s eszembe jutnak egykori disznótorok mennyei ízei, amelyek már szintén a megszépült közelmúlt emlékei közé menekültek.
A házigazda rokkantnyugdíjas, ugyanis jó húsz évvel ezelőtt a fűrész elvitte a jobb kézfejét. Ha időben viszik Pozsonyba, akkor talán meg is lehetett volna menteni – mondja a felesége, aki Eperjes környékéről került ide, de hamar megszokta a környezetet. Mint tanyasiak, annak idején természetes volt, hogy a házat körülvették az állatok, de mára mindössze két tehén és pár disznó maradt, az egyik éppen a napokban fial meg, mutat a házigazda a disznóra, amelyik láthatóan nem veszi jó szemmel a kéretlen látogatót. Egy malacért megadnak 40 eurót, mondja a házigazda, s ez még épp az az összeg, amelyért megéri velük foglalkozni. Volt idő, amikor jóval több állatjuk volt, de mióta beléptünk az EU-ba, azóta nincs ára a hazai húsnak és tejterméknek. 30 disznó is röfögött valamikor ebben az ólban, mutat az egyre mérgesebben ágáló disznóra, s akkor még megérte vállalkozni. A tehenek nyugodtabban viselik a zaklatást, s fotogénebbnek mutatkoznak. Volt, amikor baromfit is szép számmal tartottak, de az egyébként eldugott tanya ideális táplálkozó helynek kínálkozott egyes ragadozó madarak számára, s előfordult, hogy egy délután eltűnt az aznap megvásárolt csirkék fele. Az utóbbi időben annyi eső esett, hogy tavaly a krumpli nagy része a földben rohadt meg, s az a szégyen esett meg velük, hogy az egyik szupermarketben kellett megvenni a télire valót.
Petos viszont láthatóan elégedett a falusi környezettel, s csak az iskola és a mozi jelenti számára a várost. Az idén érettségizik, s előbb szeretne egy évig valahol elhelyezkedni, s jövőre megpróbálni a főiskolát. Még gyerek volt, amikor először volt édesanyjával a moziban, s azóta is annak a rabja maradt. A kedvencei közé a fantasy-mesefilmek tartoznak, a Harry Pottert számtalanszor látta, de a Gyűrűk urát sem tudja megunni. A mozival is csak egy gondja van, délután még jön be a városba busz, de este már az apját kell felhívnia, hogy ugorjon el érte autóval. S amíg nem indul a délutáni járat hazafelé, s már nincs órája, a könyvtárban böngészi a napi nyomtatott és internetes sajtót. Kérdezem, itt a pusztán lakva, mennyire ismeri a maga valójában is a világot, de mint kiderül, még Pozsonyban sem járt, bár attól nem fél, hogy egyetemre kerülve, elveszne a nagyvilágban. S ahogy hallom, nem féltik őt a nagyvárostól a szülei sem.
Az idő a jóféle bor mellett, a politikába elmerülve gyorsan halad. Panaszszót alig hallok, a tanyasiak megbékélve együtt élnek a sorsukkal. A házigazda azért az ajtóban búcsúzkodva még megjegyzi, az új polgármester aszfaltos utat ígért nekik, ami az évente kifizetendő adó mellett végre a maga fizikai valójában is összekötné őket a faluval. De a búcsúként is felfogható legyintés jelzi, nagyon is tisztában vannak vele, hogy valószínűleg ez is csak a hangzatos választási kampány részét képezte.
Kép és szöveg: Juhász Dósa János