A II. világháború elvesztése után Magyarország újfent az ellenséges nagyhatalmak kezébe került, akik a potsdami értekezleten döntöttek sorsáról, még több területet véve el tőle, mint 1920-ban a Trianoni békediktátummal.
Edvard Benes, a második Csehszlovák köztársaság elnöke 1918-ban az első köztársaság megalapítói közé tartozott. Igen korán, már az 1920-as években megfogalmazódott benne az a szándék, hogy nemzetállammá teszi Csehszlovákiát, likvidálja az itt élő kisebbségeket. Nyugodtan nevezhetjük népirtásnak, amit az itt élő németeken, magyarokon, zsidókon hajtott végre. A magyarság eltüntetésére tett kísérletei közé tartozott, hogy kényszermunkára hurcolta el a családokat Csehországba, vagy, hogy egyszerűen kitoloncolta az országból a magyarokat. A kitelepítés, más néven lakosságcsere az egyik enyhe módszere volt Benešnek, hiszen Pozsonyligetfaluban kivégzéseket is hajtottak végre.
1947. április 23-án a csehszlovák-magyar lakosságcsere egyezmény keretében 218 főt telepítettek ki Feketenyékről az úgynevezett „anyaországba”, olyan földre, amely a kitelepítetteknek sohasem volt szülőföldje.
Április 23-án indultak, a kitelepítendők fele a diószegi, a másik fele a galántai vasútállomáson pakolt be a vagonokba. Szerencséjükre, nekik nem úgy kellett elhagyniuk szülőfalujukat, mint a németeknek, ők vihettek magukkal minden tulajdonukban lévő ingóságot. Útjuk 4 napig tartott egy olyan településre, ami kerek 100 kilométerre van a szülőfalujuktól, de mindaddig közülük senki sem tudta, hogy létezik. Érsekújváron és Szobon át utaztak Budapestig, majd itt a kelenföldi pályaudvaron kiállítottak mindenkit a vagonok mellé, és elhúzták nekik a Szózatot: „itt élned, halnod kell!”
Ezután, ki tudja miért, mégsem irányították a vonatot Tótkomlósra, mint az az előzetes tervekben szerepelt, hanem Mosonszolnokra, az addigra kiüresített, kifosztott faluba szállították őket.
A mosonszolnoki németeket már egy teljes évvel azelőtt elhurcolták Németországba személyenként 50 kilogrammos csomagokkal. Mosonszolnok addig országszerte híres volt gazdagságáról, szépségéről, ami az itt lakó németek szorgos munkájának volt az eredménye. Mivel innen az őslakosság 95 %-át elűzték, a két telepítés közt eltelt 1 évben megszámlálhatatlan sok ember fordult meg a községben. Jöttek mindenfelől szerencsét próbálni, az ország szegényebb vidékeiről özönlöttek, mert itt jólétet, gazdagságot ígértek nekik. Jöttek bányászok, kalandorok, akik, mikor látták, hogy itt is dolgozni kell, hogy a németek kemény munkával teremtették meg a jólétüket, és nem pottyan minden csak úgy az ölükbe, a legkönnyebb módját választották a pénzszerzésnek. A németek által itt hagyott hatalmas vagyonokat mind eladták, potom áron elvesztegették, hogy így csikarjanak ki minél előbb minél több pénzt a községből, és aztán a sáskajárás pusztítását hagyva maguk után, mielőbb továbbálljanak.
Ilyen helyre érkeztek meg 1947. április 27-én a feketenyékiek. Tönkretett, omladozó, mocskos, tetves házakban, gondozatlan földeken kellett megkezdeniük a munkát, az életet. De a legfájóbb nem az volt, hogy ott kellett hagyni a birtokot, a földeket, az újonnan épített házat. Ezeknek a kitelepítetteknek maguk mögött kellett hagyniuk mindent. Maguk mögött kellett hagyniuk a szüleiket, a testvéreket, a szomszédokat, a barátokat, az iskolatársakat. Ott maradt minden. Ott maradt az alvégi ház, a Feketevíz, az Erecs, a Porongyok, a Hajmásban a föld, amit az apjuktól örököltek. Ott maradt Sórjákos, ott maradt a vízkeleti híd, az iskola, amelyben betűvetést tanultak, ott maradt a nyéki templom is, ahol megkeresztelték gyerekeiket. Ott maradt a temető is, a temetőben a nagyszülők sírja. Ott maradt az egész család. Ott maradtak az emlékeik. Ott maradt az egész életük.
Csak a reményt vitték magukkal, hogy egyszer még visszatérnek szeretteik közé, és vitték magukkal a hitüket. A hitüket a hazában, a hitüket a Magyarok Nagyasszonyában, a hitüket, hogy Isten majd megsegíti őket valahogy az ismeretlenben. Sokáig nagyon nehéz volt. Az édesanyjuk temetésére még nem jöhettek haza. A halottbúcsúztatón ezt énekelte a kántor: „Ferenc, János fiaim, tik nem vattok mellettem,/de jól tudom, szívetek meghasad érettem./Vágytam őket még egyszer, utolszor látni,/Tőlük az életben utolszor búcsúzni.”
A hatvanas évek elején az édesapjuk temetésére már hazajöttek. 68-ban a nyékiek is ellátogattak Szolnokra. Lassan közeledhettek egymáshoz újra. Bár a politika elszakította egymástól a testvéreket, azért lélekben mindig együtt maradtak.
Az otthon maradottak sorsa sem volt könnyű. Folyton csak várni, hogy mikor enyhül már, mikor derül ki egy kicsit a magyar égbolt, folyamatosan várni ír-e a testvér „magyarból”. Aztán, mikor halljuk, hogy visszatér, várni a buszt, reszketve, könnyes szemekkel várni, leszáll-e, akit úgy szeretünk. Amikor meg letelik az egy hét, akkor integetni, integetni, amíg csak egy kicsi pont is látszik, és amikor eltűnik, attól kezdve újra várni, mikor jön haza.
Mert van, aki még mindig úgy mondja, „haza megyünk”. Van még, akinek Mosonszolnokon is Feketenyék a haza. És bár most már az egész élete Mosonszolnokhoz köti, ott szerzett magának feleséget, ott születtek a gyerekei, unokái ott élt le immár 65 évet az életéből, azért Feketenyékre még mindig haza jön.
És vajon miért van mindez? Úgy gondolom, mindezt a szeretet teszi. A szeretet a szülőföld iránt, de főként az a szeretet, amit az ősök éreztek a szüleik iránt, az itt hagyott testvérek iránt. Amit őriztek a szívükben egészen addig, amíg meg nem pihentek a mosonszolnoki temetőben, és amit azóta is az utódok őriznek, akiknek megtanították ezt. Az ősök megtanították nekik a család szeretetét, a haza szeretetét, és az Isten szeretetét. Mert Isten szeretete nélkül szétszóródtak volna. Elvesztek volna. Így az Isten szeretete, a hitük volt a gyökér, amivel belekapaszkodtak az idegen földbe, amivel meg tudtak maradni azoknak, akik. Az Isten szeretete volt a segítség, hogy meg tudtak maradni szívükben feketenyékinek, az Isten szeretete segítette őket, hogy újra és újra visszatérjenek szülőfalujukba.
Kocsis Angéla
* * *
Amikor 1945 tavaszán elhallgattak a fegyverek a Hanság vidékén is, bizonyára kevesen gondolták, hogy az embert próbáló időknek még koránt sincsen vége.
Mosonszolnok népe túlélt törököt, tatárt, elvesztett szabadságharcokat, két világháborút és megszállást, ám a béke első esztendői ezeknél is nagyobb csapást tartogattak a település lakói számára.
Miközben Európa boldogabb tájain a romok eltakarításához és a sebek begyógyításához láthattak hozzá az emberek, addig a szovjet megszállási övezetbe tartozó területeken évszázadok óta nem tapasztalt – jobbára kikényszerített – népességmozgások vették kezdetüket. A kitelepítések, deportálások rendszere, sőt, komplett népcsoportok áttelepítése idegen területekre nem volt ismeretlen a Szovjetunióban, most azonban Közép-Kelet-Európa országai, népei is megismerkedhettek mindezekkel.
De miért és miként lettek részesei ennek a kálváriának a felvidéki magyarok, illetve a magyarországi német kisebbség tagjai?
Ennek megértéséhez röviden át kell tekintenünk a történelmi előzményeket:
Magyarország mindig is több nemzetiségű állam volt.
Már Szent István királyunk is – fiához, Imréhez írt intelmeiben – az idegenek befogadására, gyámolítására buzdított.
Magyarok, németek, szlovákok, horvátok, szerbek, rutének és románok éltek és gyarapodtak a Szent Korona országaiban évszázadokon át. E különböző nyelvű, kultúrájú és vallású népekben az idők folyamán egyfajta közös hungarus tudat alakult ki, amit azonban a 19. század, a nacionalizmus születésének százada maga alá temetett.
A soknyelvű és színes kultúrájú történelmi Magyarország az I. világháborút követően megszűnt létezni, területén és népességén zömmel egykori szomszédai és újonnan alakult államok osztoztak.
Az 1920. június 4-i trianoni békeszerződés folytán mintegy egymillió magyar nemzetiségű lakos került Csehszlovákia fennhatósága alá. Az újonnan megalakuló állam vezetői nem fukarkodtak a hangzatos ígéretekkel, egyfajta keleti Svájcként aposztrofálták az öt nagyobb népcsoport által lakott Csehszlovákiát.
Mindezek az ígéretek azonban csak részben, vagy egyáltalán nem teljesültek, a csehszlovákiai németek és magyarok – mint azt egy kortárs szellemesen megjegyezte – alulról szagolták a demokráciát.
A megcsonkított Magyarországon mintegy félmillió német nemzetiségű lakos élt. A német szövetségben elért területi revíziók következtében az 1940-es évek elejére a német nemzetiség kivételezett helyzetbe került az országban.
Az említett revíziók során 1938-ban Szlovákia déli, zömmel magyarok lakta peremterülete visszakerült Magyarországhoz. Korabeli filmhíradók és újságcikkek a tanúi, hogy a lakosság döntő többsége kitörő örömmel fogadta a felszabadító honvédeket.
Azután kitört a II. világháború, amely borzalmaival fölülmúlta az emberiség minden korábbi kataklizmáját.
E háborúban az emberiség szinte minden energiáját és kreativitását az embertelenség és a pusztítás szolgálatába állította. Megszületett a villámháború, az atombomba, a munkaszolgálat és a terrorbombázás. Emberek és népek soha nem látott tömegekben váltak földönfutóvá, üldözötté, koncentrációs táborok foglyaivá. Hat év öldöklés után ötvenmillió halottat gyászolhatott a világ.
És e háború szülötte a kollektív bűnösség elve is.
Egy olyan háborút követően, amelyben sokkal több civil vesztette életét, mint katona, a harcok befejeződése után a politikusok és hadvezérek mellett „háborús bűnösök” padjára ültettek egész népeket is!
Természetesen minden esetben csak a veszteseket.
A bűnbak szerepét a német népre rótták ki a szövetségesek még a háború idején. „Élvezzétek a háborút, mert a béke rettenetes lett” – így szólt állítólag egy fanyar német tréfa a háború idején. Nem csak a németországi németek, hanem minden egyes német személy a csecsemőtől a 100 esztendős öregemberig kollektív bűnössé vált Hitler birodalmának cselekedeteiért.
Voltak azonban más vesztes államok, népek is. Többek között Magyarország és a magyarság.
A csehszlovák államelnöki posztjáról lemondó, csúfosan távozó Eduárd Beneš élete további részét a németeken és magyarokon való bosszúállásnak szentelte. A nem létező Csehszlovákia emigráns kormányának önjelölt elnöke a háború évei alatt a harcoktól biztonságos messzeségben agitált célja eléréséért.
A németekkel nem volt nehéz dolga.
A szovjetek és nyugati szövetségeseik beleegyeztek, hogy több millió németet elüldözzenek szülőföldjükről a háború után a kollektív bűnösség alapján.
A magyarok elüldözésére szőtt tervei több akadályba is ütköztek.
Egyrészt a német támogatással megalakult első Szlovák Köztársaság Hitler odaadó csatlósaként harcolta végig a világháborút.
Erre a problémára meglepő megoldást találtak ki a cseh és szlovák politikusok: a vesztes Szlovákia az újjáalakuló Csehszlovákia részeként hirtelen a győztesek táborába került.
Egy anekdota szerint a háború után egy magyar és egy szlovák férfi egy ivóban beszélgetett a régi időkről. Végül arra jutottak, hogy bár mindketten a Szovjetunió ellen harcoltak a németek oldalán, az egyikük mégis vesztesként, a másikuk pedig győztesként fejezte be a háborút.
Beneš1945-ben, a Felvidéken végigvonuló harci események leple alatt, a kaotikus állapotokat kihasználva hozzálátott régi vágya megvalósításának.
Voltak magyarok a Felvidéken, akik önként menekültek el a szovjet csapatok vagy a visszatérő csehszlovák hatóságok elől.
Még véget sem ért a világháború, amikor már magyarok ezreit toloncolták át a határon. Többségüket kisemmizve, nincstelenül, örülhetett, aki néhány zsáknyi dolgot magával tudott menteni addigi életéből.
A történelem gonosz fintoraként az 1945. április 5-én kihirdetett kassai kormányprogram – németeket és magyarokat jogfosztó intézkedések szövege -szinte teljesen megegyezett a korábbi, embertelen zsidótörvényekkel!
Ezt követték a hírhedt Beneš-dekrétumok, amelyek egyike automatikusan megfosztotta a németeket és magyarokat a csehszlovák állampolgárságtól.
Ezt követték a közmunkára való erőszakos elhurcolások. Az 1945 októberétől 1947 februárjáig tartó deportálások során több mint 50.000 magyart hurcoltak kényszermunkára Csehország távoli vidékeire.
Mivel a nagyhatalmak nem akadályozták meg a deportálásokat, a magyar kormány nevében Gyöngyösi János külügyminiszter 1946. február 27-én kénytelen volt aláírni a magyar-csehszlovák lakosságcsere egyezményt.
A lakosságcsere végül is többszöri megszakítással 1947 áprilisától 1949 nyaráig tartott.
Magyarországról 72 000 szlovák nemzetiségű személy költözött a Felvidékre.
A magyar kálvária mérlege a következő:
– mintegy 40 000 ember szökött át az üldöztetések miatt Magyarországra.
– 50 000 embert deportáltak Csehországba.
– 89 000 főt az egyezmény alapján kitelepítettek.
– ezen felül a csehszlovák hatóságok 75 000 „háborús bűnösnek” nyilvánított magyart egyoldalúan áttelepítettek Magyarországra.
– A Felvidéken maradt magyarok közül 400 000 fő önként reszlovakizált, azaz szlováknak vallotta magát.
A felvidéki magyarok és a magyarországi németek kálváriája párhuzamosan folyt.
A kitelepítés elsőszámú indoka az volt, ha valaki magát 1941-ben a népszámláláskor német anyanyelvűnek vagy német nemzetiségűnek vallotta.
1946. január 15-én adták ki a kitelepítés végrehajtását szabályozó rendeletet. Ebben az állt, hogy a kitelepítés alól mentesítettek aránya nem haladhatja meg a járás, a megyei jogú város vagy a megye német lakosságának a 10%-át.
Az „ártatlanok” számát abszurd módon adminisztratív úton 10%-ban korlátozták!
A hazai németek kitelepítése tömeges volt ugyan, de nem vált teljessé.
1946 és 1948 között legalább 185 ezer német nemzetiségű személyt fosztottak meg magyar állampolgárságától, valamint ingó és ingatlan vagyonától.
Őket az éhező és romokban heverő Németországba telepítették ki akaratuk ellenére!
Összességében elmondható, hogy a kitelepítéssel járó jogtalanságok, törvénytelenségek és embertelenségek teljesen aláásták mind Csehszlovákia, mind Magyarország jogállamiságát.
A kollektív bűnösség elve emberek millióinak életét tette tönkre, mégsem oldotta meg Közép-Európa etnikai konfliktusait. A rengeteg szenvedés, fájdalom nyomán gyakran csak harag és gyűlölet sarjadt.
Azt tartja a mondás, hogy a történelem az élet tanítómestere. Azért emlékezünk mi is itt ma, hogy belássuk múltban elkövetett hibáinkat, tanuljunk belőlük, képesek legyünk bocsánatot kérni és megbocsájtani. Hogy hihessünk abban, lesz még kor, amikor német, magyar és szlovák újra kezet tud nyújtani egymásnak őszintén, baráti szeretettel.
Végezetül engedjék meg, hogy Pál apostol korintusiakhoz írt második leveléből idézzek egy gondolatot: „Mindenfelől szorongatnak minket, de össze nem zúznak, bizonytalanságban élünk, de kétségbe nem esünk. Üldözést szenvedünk, deelhagyottak nem vagyunk. Földre terítenek bennünket, de el nem pusztulunk.
Kovács János hidaskürti plébános leveléből idézek, amit a feketenyéki híveinek kitelepítése után 2 hónappal írt id. Juhász Dánielnek Mosonszolnokra:
„Akinek igaza van, az várhat, és az sok mindent kivár. Mert az igazságnak előbb-utóbb győznie kell, és a szeretetnek is győznie kell a gyűlölet felett.”
Mangó Zoltán
