Petőfi Alföld c. versének nyitó sorait kicsit átköltöttem: Mit nekem te zsémbes Felvidék, magyarságnak vérbefagyott ága. Ám szeretlek, nem értlek, s nem tudom ki is lettél mára. Lehet kicsit mű, kicsit giccses, de ilyen gondolatok kavarognak felvidéki identitásunkat illetően fejemben.
Sorra érnek a pofonok bennünket a világnak eme szegletében, választások, népszámlálás, állampolgársági vagy akár nyelvtörvény és a sor hosszan folytatható sajnos. Mindezek árnyékában van e még (ha egyáltalán volt valaha) olyan itt, hogy felvidéki identitás, vagy magyarságtudat? Ha van, miben nyilvánul meg, ha nincs, hát hol maradt? Sokat tűnődtem ezen, miért erős vagy gyenge valaki identitása, vagy miért jó magyarnak, szlováknak, angolnak, németnek vallani magunkat? De egyáltalán mi az, hogy valaki éppen ez, vagy az, ki dönti el és miért s hogyan? Genetikailag ugye már megcáfolták, hogy valaki ennek, vagy annak szülessen, bár vonások, jellegzetességek lehetnek, senki sem születhet árja magyarnak, szlováknak, németnek stb. (Nagy Feró népszerű sorai ellenére sem ”Magyar vagyok, magyarnak születtem”) De akkor mégis mi az a láthatatlan kohéziós háló, ami egyes embereket egybetart, másokat elkülönít, mi az amiből 20 év leforgása alatt 109 ezren tűnhetnek el? Nyelv, kultúra urambocsá’ – bár már az imént megbeszéltük – faj? Külön-külön, vagy mind együtt? És ha ezek, akkor miért tartunk rá igényt egyre kevesebben, vagy miért tagadjuk meg? Van nekünk olyanunk, hogy regionális, vagy akár lokális közösségtudat? Ezeken gondolkodván eszembe jut egy nemrégiben megjelent kiadvány „Felvidéki vagyok vagy szlovákiai” címmel, melyben neves történészek írnak pro és kontra tényeket felsorakoztatva egymásmellé, hogy miért egyik vagy másik megnevezés helytállóbb. Ám tulajdonképpen mindenkinek lelkére van bízva hogyan is határozza meg önmagát, mint ahogy az is, hogy a magyar, a szlovák vagy akár trinidadi nemzeti színek láttán dobban meg a szíve. (Ehhez a szabad választáshoz fűznék egy érdekes adalékot, a legutóbbi népszámlálások szerint 15 ezer Jedi lovag él Csehországban, ennek fényében tényleg mindenki annak vallhatja magát aminek csak kedve tartja) Ezek azok a kérdések, amelyekre azt szokták mondani „ettől nem lesz olcsóbb a kenyér, de még csak több hal sem a tengerben” és való igaz nem, nem lesz. A nemzetiségpolitika messze áll a gazdaságpolitikától, de ez miatt alacsonyabb rendű is, fontosságát tekintve elhanyagolhatóbb? Ismét egy kliséhez nyúlok, a felvidéki magyarok hétköznapjai maga a harc. De mi ellen is? Harcolunk az államhatalom ellen, ami tiporja jogainkat, nem hagy érvényesülni, korlátoz, elnyom stb. vagy harc saját magunk és saját szűklátókörűségünk ellen? Napi szinten, nyomon követhető a Kétnyelvű Dél-Szlovákiáért Mozgalom tevékenysége…igazi harcos srácok, de elszomorodva kell tapasztalnunk harcuk szélmalomharc, nem azért mert a elérhetetlen, irreális céljaik vannak és bár a jogszabályok ilyen-olyan magyarázattal mindig találnak címet a nyelvhasználat korlátozására, hanem azért mert ahol megenged is valamit ott sem élünk vele. Ezért mozgalmuknak nem csak a mindenkori államapparátussal kell felvenni a kesztyűt, hanem nagyon sok saját nemzettestvérükkel is, akik mindezt ’leszarják’…és pediglen sokan így vannak vele. Mert itt vélekedésük szerint nem „magyarkodni, melldöngetni” kell, hanem munkát teremteni. Tökmindegy milyen nyelven van kiírva a tábla a falu elején, még ha albánul is, csak legyen mit enni. És igaz! Ha az egzisztencia van fenyegetve ott már tényleg nincs pardon, és most ebben a gazdasági helyzetben pont ilyen helyzet áll fenn. De ha feladjuk saját szellemiségünket, mivoltunkat, akkor ezzel tudunk változtatni mindezen? Nem hinném talán csak ha pl. Fico úr felkínálná, hogy amennyiben holnap reszlovakizál (sic!) mindenki, akkor Dél-Szlovákia elsorvasztása befejeződik egy csapásra és mindenkinek lesz munkája, kenyere. Ez abszurd, de ahogy Grendel Abszurdisztánjában, itt már nagyon semmin sem tudunk meglepődni, megjegyzem Emberi Jogok Bizottsága, Európai Unió, Velencei Bizottság vagy bármi más kutyafüle gondviselése, felügyelete mellett sem… Olvasom a Magyar Nemzetpolitikai Stratégiai Keret c. dokumentumot, fájón tapasztalom, hogy Felvidéken a legnagyobb az asszimilációs arány. 10 év alatt mintegy 34 ezer ember veszett el. A többi elcsatolt területen ez a szám 5-8 ezer között mozog. Tehát nálunk asszimilációs politika folyik? Nem! 2012-ben, Európa szívében, egy jogállamban ahol burjánzik a demokrácia, nem folyhat asszimilációs politika. Nincs kényszerítés, nincs erőszak, nincs korlátoltság (bár valamennyire tudunk ellenpéldát mondani) de ami a legfontosabb nincs munka és nincs jólét. Így pedig sokkalta kezelhetőbb egy közösség vagyunk. A Duna másik partján sem ismeretlen gondok mindezek, ott ahonnan éppen a segítséget várjuk… illetve nem várjuk, mert ugye nekünk nem kell Pest politikája, az itteni dolgokat itt kell megoldani. Haszon és érdek szaga van ennek az egész történetnek, ha épp az érdekünk úgy kívánja, magyarok vagyunk, ha nem akkor mások!? Biztos vagyok benne, hogy ha Magyarország a világ egyik vezető nagyhatalma lenne, az asszimiláció sem öltene ilyen mértékeket nálunk. De Magyarország nincs ilyen pozícióban sajnos, és az a potom 12 milliárd forint, amit évi szinten, határon túli kisebbségtámogatásra fordítanak nem elég nekünk. De mi van, ha még ez sem lenne? Akkor tényleg mennénk a reszlovakizáció igényléséért és szépen levetkőznénk nemzeti örökségünket? Ha nem lenne még ez a kevés tanszercsomag, kirándulás, magyar igazolvány, Rákóczi Szövetség, Csemadok, miegymás akkor ennyire sem maradnánk meg? Magyarország kulturális ispotályként tud állani nekünk határon túliknak (is). De a mai világban egyre kevésbé divat a kulturáltság, maga a kultúrafogyasztás, az, ami erősíteni tudná kötődésünket nemzetünkhöz, egymáshoz. De ha ez nem kell, akkor mi marad? VV Seherezádé, Mónika show vagy Alekosz… ők ezt a nemzetnevelést nem hinném, hogy legcélravezetőbben tudnák ellátni….
Ha valaki arra számított, hogy írásom végén ott vár a válasz akármire is, vagy lesz tán valami frappáns csattanó, annak csalódást kell, hogy okozzak. Ez nem olyan okfejtő tényfeltárás, vagy észosztás, inkább csak valami fülledt nyáresti fanyalgás. Hogy mégis írjak valami biztatót minduntalan identitásukat kutató és megtalálni vágyó felvidéki barátaim részére, akkor figyelmünket az erdélyi végek felé irányítanám. A Csíkszeredai hoki csapat mezén Székelyföld felirat szerepel nagybetűkkel, a román jégkorong válogatott székely tagjai (1 kivétellel az összes), nemrégen egy meccsük előtt együtt énekelték a magyar himnuszt. Vállalják mindazt, amit az Úr sorsuknak szánt, de nem adják olcsón bőrüket. Ilyen apró gesztusok (is) hiányoznak tőlünk Felvidékről, de ezekből meríthetünk, tanulhatunk, mert nem vagyunk még veszve, még nem, vagyunk még pontosan 458 467-en, ne eresszük hát el egymás kezét!
Csonka Ákos, Zselíz
